Sims

A cél az volt, hogy a “komolyabb” írásaimat osszam meg. Mégsem tudok elmenni a blog jelleg mellett.

Szóval emlékeztek azokra az időkre, amikor a számítógépnek még tekintélye volt? Mikor még az asztali számítógép az asztallal együtt valóságos szentélynek számított, ahova szigorú keretek között ültünk le? Mikor még ki kellett kaparnotok a testvéretekkel egymás szemét, hogy ki ül le MSN-ezni, vagy játszani?

Én tisztán emlékszem, ez volt a kedvenc korszakom. És szeretettel irigylem azokat, akik ebben nőhettek fel: a kétezres évek elején, a kék szemhéjfesték idején, amikor még Scooter hódított, csak az MSN-en lehetett csevegni. A kétezres évek eleje: a valódi digitális éra küszöbje, amikor pont annyira volt digitalizáció, amennyire kellett, de az élet továbbra is a ping-pong asztalokon zajlott, meg a házaljakban.

Elemi része volt ennek a korszaknak a Sims, ami viharként törte be a házak ajtaját. A Sims Amerikából eljutott Kelet-Magyarországig, és bérházak falai között kavarta fel a mindennapi életet azzal, hogy egy mindennapi életet kellett szimulálni. Mi másra vágyna az ember? A Simset azért szeretjük, mert a legvadabb álmaink teljesülhetnek benne – egy ház és egy stabil élet.

Néha csak érzem, ahogy ez felbukkan felettem és afelett, akivel beszélgetek.

Az elsőgenerációs Sims tele volt humorral és élettel. Élénken él bennem, hogy pár éves vagyok, és nővérem megengedi, hogy leüljek a géphez Simsezni. Volt egy kiegészítő, személyes kedvencem, a “varázslós”, amiben mindenféle szereket lehetett gyártani, békává lehetett változtatni az embereket, vajat lehetett köpülni…

Vajon miért élnek ezek a képek ilyen élénken az ember fejében? Szeretném, ha visszatérnénk ide. A kinyithatós telefonok, az MSN érájába. Hiába próbálok meg leszakadni a keretről, ha egyedül szakadok le. Úgy az ember csak a peremre kerül. Nincs más, aki használná az MSN-t. Hogyan lehet visszatérni valamibe, ha csak te térnél vissza? Egyelőre lehetetlen küldetésnek hangzik. Titkon reménykedem, hogy újra eljön az éra, amikor egy MSN szerű kliensen beszélgetünk. Valahogy jó lenne, ha a fejlődés bizonyos területekre korlátozódna, és az internet világa megrekedne abban a mágikus állapotban, amelyben a kétezres évek elején-közepén volt.

Mostanában szilárdult meg bennem, hogy nem szabad semmit erőltetni – vagy van valami, vagy nincs. Ez végtelenül leegyszerűsítettnek hangzik, de tényleg ilyen egyszerű az igazság. Lehet, ezt kell tenni a digitális világ elemeivel is. Egyszerűen ne legyen. Egyszerűen nem használom. Akkor nincs más lehetőség, mint telefonon elérni. Mint emailben elérni. Mint levélben elérni.

Valami egyedi is volt a Sims zenéjében. Nagyon emlékezetes volt. És komikus. És sötét. Bármelyik zenéjéhez elképzelsz egy jelenetet, valószínűleg tényleg arra íródott. És volt valami furcsa, sötét éle.

A Sims nekem a hívószó arra, amit akkoriban átéltünk. Ez a játék egy korszakot, egy életmódot jelöl. Azt hiszem, bennem az uralkodó érzés mindig is a nosztalgia volt. Vajon vissza tudunk térni ide?

Miskolc-Budapest sinkanszen csendélet

Ül előttem egy figura, aki az imént a teljes menüről érdeklődött a pultostól. Olyan volt, mintha egy feleletet néztem volna végig. Az Utasellátó konyhájában a hűtő és a polc olyan, mint Schrödinger macskája: mindaddig vannak, vagy nincsenek hozzávalók, amíg valaki nem érdeklődik az étel felől.

Ül előttem ez a figura, és a tőzsde hegyvonulatait bámulja. Utána nőket. Kibámul, bár tudom, csak olyan mintha kibámulna. Gondolkodás nélkül ránézek az ablaküvegre, ahol találkozik a tekintetünk. Most nincs hozzá türelmem, visszafordulok.

Papírpohárban kaptam a forró csokoládét, fémkanállal. Kortyolok, miközben a figura előttem, mint kardot a hüvelyből, kihúzza laptopját a hátizsákjából. Fémes csillogás helyett csak egy almán szalad végig egy halvány fénysugár.

Valódi étkezőkocsi van most a Tokajon, nem holmi büfékocsi, ami egy kis luk, mirelit lepénnyel és dobozos borsodival – nem, ez a Balatonra jellemző étkezőkocsi. A figura előttem kiharcolt magának egy hamburgert a kései órákban, előtte a pörköltről érdeklődött, de mivel ez már nem egy amatőr büfékocsi, hanem a veterán étkezőkocsi, a pultosnak meg kell még kérdeznie a szakácstól. Gondolkodás nélkül választ kapott, pörkölt már nincs, csirkesaláta van, csirke nélkül. És hamburger? Hamburger, az van.  

Aki a szakács szóra már el is képzelte a kigyúrt, életerős Popeye kameót, kötényben és kendővel a vállán, szálljon vissza a földre és emlékezzék, hogy Borsodból indultunk, jelenleg Heves megyében vagyunk. A szakács nem magasabb, mint én, hatvan körüli asszony, még azt is el tudom képzelni, hogy egy hokedli van a konyhában.

Tehát az étkezőkocsi magasabb kaszt, mint a büfékocsi, felszolgálói heteimből ezt volt alkalmam megtanulni. Mint ahogy azt is, hogy a legrátermettebbek a spliti járaton vannak, és a MÁV-szakács/felszolgáló karrierlétra csúcsa a spliti étkezőkocsi. Ha még ott nem jártál, automatikusan az alsó polcra kerülsz, elkönyvelve annak, akinek még sokat kell tanulnia. Egymás között komoly izgalommal mesélik, hogy „na és te mész splitbe?” „nem, én júliusban megyek”, és már össze is borulnak, hogy megbeszéljék a tíz legidegesítőbb utastípust.

Újító az étkezőkocsi hétköznap este, mert rajtam, a figurán, és a kétfős személyzeten (séf és pultos/sou-chef/pénztáros/pincér) kívül senki sem tartózkodik itt. A vonat vérkeringését tekintve ide kevesebb vér jut, más kocsiban pedig igen tud pezsegni, a legkülönbözőbb módokon: önmagában, családosan, egyedül, tizedmagával. Minden egyes kocsi egy-egy rádióállomás: van, ahol magasröptű politikai vitákat lehet elcsípni („Köszönjük, Lázár!”), van, ahol mulatóst lehet hallgatni, s van, ahol a szétdobált kőbányaik annyira zavarják az adást, hogy a beszélgetés értelmezhetetlenné válik.

Most suhanunk. Már hamarosan megérkezünk. A pultos mindjárt befejezi a standolást. Advent van.

Origó

Szeretek írni. Szeretek olvasni. Ez az oldal azért jött létre, hogy megosszam az írásaimat. Gondolatokat, verseket, novellákat. Én sosem tudtam magam elképzelni egy újság hasábjai között – de írni nagyon szeretek.

Kiderül, mi lesz ebből.