Címke: próza

Bedobtam a biciklit a garázsba, hatalmasat csattant. Már jött is magából kikelve, hogy mi ez a rettenetes zaj. Fújtattam, kifordultam a garázsból, láttam, ahogy trappol lefelé a lépcsőn. Csattog a papucsa és a hája.

– Mi az ördögöt művelsz? – ripakodott rám, szinte köpködött.

Elviharoztam mellette, fel sem foghatta, bódultan ment a garázsba.

Csattogott és szörcsögött, mint valami mocsári szörny. Zsebrevágtam a kezem, iszkoltam a kertből. Pár másodperc csend, biztosan ekkor nézett szét.

– Mi az istent képzelsz? – üvöltötte, de én már a kapun túl jártam, és rohantam, ki a határba.

A biciklimnek lőttek, gondoltam, üldögéltem a verőfényes napsütésben. Fűszál lógott ki a számból. Finom illata volt az ibolyáknak, a távolban tehenek legeltek. Annusra gondoltam, ha itt lenne, hemperegnénk a fűben, és olyan dolgokon nevetnénk, amiken másokkal nem tudok.

Egyszerre nevetett a fejemben Annus holdarca, és csikorogtak a rozsdás bicikliláncok. Elvesztettem az eszem.

Ha hazamegyek, ziher, hogy megver. A biciklit már biztos a falhoz vágta, az már javíthatatlan.

Nem lenne olyan fontos, ha nem Annus alkudta volna valami zsibvásáron. El akartam vonszolni, ez egy ócskavas, dünnyögtem, de hajthatatlan volt. Annus is, a bicikli is. Mégis megvette. Bosszús voltam, minek ez az ócska, rettentő bicikli? Valami cigány árulta, nyurga, fiatal cigányfiú, aki az anyjával volt ott. Az anyja hangos, kendő a fején, és mindenféléket mormolt nekem, amíg Annus a biciklit alkudta. A vásárban nagy volt a felfordulás, és a kacatok felől furcsa füstölőillat szállt fel. Mindenütt ruhák, szőnyegek, sátrak, ócskavasak, édességek. Rám nehezedett a füstölőtől és portól súlyos levegő. Fuldokoltam, el akartam onnét tűnni.

Aztán szertefoszlott a zsinat, és újra a faluban voltunk, én, Annus, és a rozoga bicikli. Annus annyit mondott, hogy ez egy Csepel, és illik hozzám. Azt is mondta, hogy úgy lenne teljes a kép, ha Tisza cipőben nyomnék rá a pedálra, de nem lesz nagyravágyó.

Hazavonszoltam neki a biciklit, ő pedig megköszönte.

Egy hét múlva befordult az utcánkba. Idejében észrevettem, szakadt pizsamában rohantam elé, a hajam szénakazal. Elmosolyodott, de hamar lefagyott az arcáról, sürgettem, hogy várjon meg a határban.

Kimentem hozzá. Ott volt a bicikli. Újramázolva. A lánc kicserélve.

– A feliratot én magam festettem újra – ecsetelte.

Tényleg olyan volt, mintha vadonatúj lenne. Magamhoz öleltem.

– Nekem kellene adnom neked valamit… – motyogtam, legyintett.

– Itt vagy, ennél többet nem adhatsz.

Vihogtunk, micsoda klisé, micsoda üres szólam, lerántottam magam mellé a fűbe, a fülébe súgtam, mennyire nyálas, eltolt magától, miközben a pólómba kapaszkodott, visszahúztam, a homlokaink összeértek.

– Akkor is ezt gondolom, még ha ettől görcsöt is kapsz – búgta, mint egy szelíd galamb, ott feküdt mellettem, a fejét a mellkasomra hajtotta. Kisepertem a nagy hajzuhatagot az arcából.

Akkor is ilyen ibolyaillat volt, és néha felbőgött egy tehén. Magasan volt a Nap, és nagyon meleg volt. Éreztem, hogy mennyire forró a teste az enyémen.

Aztán lehet, nem is így volt, csak napszúrást kaptam. Mit érdekel? Azt se tudom már, hogy mi érdekel.

Hetekig tekeregtem a Csepellel, mielőtt bevágtam a garázsba.

– Felőlem megeheti a rozsda azt a kurva biciklit – üvöltöttem én is, mikor hazaértem.

Apám végül nem vert meg, csak veszekedtünk, de túl sokat ivott, végül elfáradt a nagy ordibálásban, és kinyúlt, mint a lőtt vad.

El kell innen kotródnom, vagy megőrülök. Újra kiviharoztam, most már a hátizsákommal, apám aludt. Annus sehol. Vigye el őt is az ördög.

Aztán ott állt, az utcavégben. Inteni akartam neki, de visszafordult a házba. Volt valami az arcában, ami valójában a szívében és a gyomrában volt. Megijedtem. Nem volt szomorú. Sem vidám. Valami végtelen volt az arcára írva. Becsukta maga mögött az ajtót. Nem csattant. Olyan halkan zárta be, mintha kísértet lenne. Talán az is volt.

2004

A város helyi csatornája zúg a régi televízióból. Hirdetések, könnyed zene, még egy interjú is beékelődött a monoton adásba. Nyaralunk. Kint zúgnak a tücskök, a levegő meleg, és a távolban a Balaton hullámai morajlanak. Idebent sötét van, a képernyőn halványan villog az adás, előtte serceg a statikus tér.
Valamire fölébredhettem. Milyen halott körülöttem a tér. A színes, futó képkockák csak még élettelenebbé teszik a teret. Kutyák ugatnak a távolban. Odabújok anyukámhoz.

2019

Ő még alszik, én korán felkelek. Még nincs forróság, finom, hűs levegő árad be a résnyire nyitott ajtón. Kisurranok rajta, és az erkélyen álldogálok. Mókus szalad a kerítésen, a Nap felkelőben. Kissé fázom, visszamegyek, felhúzok egy pulóvert, némán lesétálok a földszintre, kávét főzök. A kádár-nyaraló teraszán üldögélek egy műanyag székben, lehelletvékony hálóingben és egy pulóverben. Hajam tiszta kóc, iszom a kávét a pöttyös bögréből. Elém sodorja a levegő a bányató illatát. Madarak csicseregnek. Nem akarok innen elmenni.

2022

Dübörög a zene, nem tudok tőle aludni. Ha őszinte vagyok, nem is azért, hanem mert hevesen dobog a szívem. Az alkoholtól, biztosan. Ők már alszanak, csak én forgolódok tehetetlenül. Ekkortájt, de még hamarabb kezdődött. A járványt hibáztatom. Valamit félrekalibrált a testemben. Ott feküdtem, és püfölt a testem. Nehezen elaludtam, de nem sokáig. Mikor felkeltem, még javában aludtak. Csöndesen hajnalodott, vagy egy órát feküdtem, mikor megelégeltem, és sétálni indultam. Nem emlékszem, ez melyik település volt. De minden tóparton vannak elvarázsolt, félerdei utcák, ahol egyik oldalról árnyékot adnak a fák, a másik oldalról üdülők sorakoznak. Csendes nyaralóházak között nézelődök. Előbújik egy-két macska, s eltűnnek a kerítéslécek mögött. Megint hűs volt a levegő, de érezni lehetett benne, hogy forró nyári nap lesz.

2024

Ott támaszkodunk a hatalmas konténerhajók előtt. Éjszaka van, a kikötő kivilágítva, de a hajó részleteit nem látom. Ez az egyik legszebb dolog, amit valaha láttam, örökre ott akartam üldögélni. Néha felszólalt egy kürt. Morajlott a fekete víz, és én melletted feküdtem, abban az égkék ruhában, finom volt az anyaga, én is finom voltam. Hosszú percekig csend volt. Az ipari csendélet zajai nem szüntek meg, a daruk ide-oda emelték a konténereket, és az emberek apró pontokként mozogtak a fedélzeten. Messze voltak, de a hajók monumentálisak, a konténerek óriásiak. Indusztriális béke. Még sosem láttam valamit, ami ennyire nyugodttá tett, mégis, ennyire rejtélyes. A liminalitás ott rejtőzött a konténerek között, vajon mivel foglalatoskodnak azok a matrózok. Hallom, ahogy valami felzúg, valaminek nekiütődik valami más, bádogdob-hangon visszhangzik. Alattunk hullámzik a sötét víz. Minden olyan ködös, nem tudni, mi történik azon a hajón, mit szállítanak, hová, mi ez a rengeteg konténer, hogy kerültek ide a hajósok éjnek idején, mit emelnek éppen föl azzal a hatalmas lánccal. Ott ülök, és kizárom azt, hogy ők már mennének. Csak én vagyok, és az óriás konténerszállító hajó, meg a sötét tenger.

Kimentem a határba, hogy vizet hozzak a forrásból. Elmentem a dögkúthoz is, már régen jártam arrafelé. Belenéztem, de csak szemét volt benne.

Mintha tavaly mélyebb lett volna.

Bámultam, és szinte megigézett a sok szutyok, a fémdobozokon megvillanó ezer szín, felirat, de láttam ott drótot, rongyokat, zsebkendőt, egy pár papucsot, szöveteket, vérfoltosat és olyat, amiben talán tényleg valami apró dög volt, de láttam egy szép pár csizmát is. Émelyegni kezdtem, pedig különösebben nem volt büdös, elfordultam.

Esteledett ahogy visszakanyarodtam az erdő széléről, az országút mentén sétáltam, lóbáltam a teli kulacsot. Mintha tavaly mélyebb lett volna. Ismét mutatta a dekadencia jeleit, újra megtelt mocsokkal. De mintha most kevesebb lett volna benne. Mintha most alacsonyabb lett volna a vízszint, ameddig a hulladéktenger ért. Mégis, most szembesültem vele, hogy az elmúlt évben, ha nem is addig, mint korábban, újra megtelt valamennyire a dögkút. Mindenki ide dobálja a mocskát, ha arra jár.

Lassan beértem a faluba, még kissé vöröslött az ég. Meg kellene mondani az önkormányzatnak, hogy inkább temessük be a dögkutat. Dögöt úgyse dob oda senki, minden mást igen, és ki tudja, az új réteg alatt mióta bomlanak azok a mesterséges anyagok.

Hazamentem, feloltottam a villanyt, leraktam a kulacsot, becsuktam az ajtót. Csönd volt a házban, leroskadtam az első székre, amit találtam. Kezembe temettem az arcomat.

Be kellene temetni a dögkutat. Jó lenne, ha nem tudna újra és újra megtelni ezzel a sok szutyokkal. Bár az már némi előrelépés, hogy most csak félig volt tele. Majd december végén kihajítják, és kezdődik újra előről. Persze, ott maradhat bármi az alján, nem veszik ezt olyan komolyan. Ott marad az a rohadó műanyag, ami sajátos gyökeret ver a talajba, megváltoztatja a kémhatást, az egész talajszerkezetet.

Felálltam, begyújtottam, föltettem főni egy teát. Vajon meg lehetne tisztítani a talajt? Vagy már örökre ilyen lesz? Mérgezett, meggyötört, érzékeny. Kiöntöttem a forró vizet, levendulateát ittam. Pocsék íze van, de elálmosított.

Betakaróztam. Rettentően hangos volt az esti levegő. Lehet, hogy a dögkút ugyanannyira volt tele, mindössze szeretném hinni, hogy talán mégse. Hogy talán kevesebb volt benne a mocsok, mint korábban. Aztán lehet, hogy csak rosszul emlékszem. Minek néztem meg újra? Émelygek. Nem jön álom a szememre. Gyűlölöm a dögkutat. Gyűlölöm a sok szemetet, amit beledobálnak. Leginkább azt gyűlölöm, ha valami szépet látok benne. Az is elveszik a dögkútban. S csak még jobban émelygek tőle.

Kicsípte a szél az orcám, a szemeim. Tekertem, a szívem a torkomban dobogott. A seszínű mezők a seszínű éggel elsuhantak mellettem. Köd volt, de a földutat még láttam magam előtt, azt a földutat, amelyen haladnom kellett. Hiába a gyapjúkabát, a sál a fejem körül, a setétbarna haj, jéghideg ujjaim úgy tapadtak a biciklikormányra, mint ahogyan a nyírfa ágai keresik a fogást az égen.

Nem sírtam, hanem hideg volt. A kosárban biztosan jéggé fagyott a vekni, gondoltam, de nem tudtam gyorsabban menni, különben a szívem kiugrott volna a helyéről. Néha láttam a varjakat elmenekülni az út széléről, meg rétihéjákat a távolban, ültek a szántások melletti cölöpökön, azon szántások mellett, amik pár hónapja aranysárgán tündököltek. Most minden halott. A földútra benéző ágak meztelenek, olykor le kellett hajolnom, mégis egy-egy ág megkarcolta a homlokom, piros csíkot húzott maga után.

Kinézett a ködből az első ház, aztán a második, mindegyik körül fakerítés, vagy drót, nem volt semmilyen egység, azt pakolták a ház köré, ami volt. A kertekben mindenféle lom, sufni, színes kacatok, gereblye, vödrök. Göröngyös volt itt a földút, senki sem foglalkozott vele. Fekete kutyák ugatva rohantak a kerítéshez, ahogy a pedált megnyomva préseltem át magam a rögös ösvényen, majdnem ráfagyott a nyál a pofájuk szélére, a szőr csomókban hiányzott bőrükről, nekik is forró piros színben ázott a szemük. Féltem a kutyáktól, de csak ezektől a fenevadaktól.
A lomha, öreg kutyákat szerettem, egy olyan kutyát, ami két mellső lábát keresztbe rakva odafekszik mellém, miközben én haldoklom.

A földút végetért. Aszfalton gurult a két kerék, jobbra-balra házak, takarosak, fehérre mázolt vakolat, de még mindig minden olyan rettentően szürke, kéményeikből füst csapott föl a színtelen égbe. Felhallatszódott itt-ott az ugatás, de mentem tovább, már nem is hallottam őket.

Arra gondoltam, majd eljátszom, hogy keringtem a faluban, fogalmam sem volt, melyik az a ház, eltévesztettem az utcát, s tekeregtem egy kicsit, míg megtaláltam. Pontosan tudtam, hogy hol van.

Végül nem játszottam el, egyenesen a házhoz mentem, s egyre jobban fáztam, kiment minden vér a kezemből. A tenyerem kék volt, nem éreztem már a kormányt, s akkor megláttam, ott volt a ház, gomolygott a füst kifelé a kéményből. Nekidöntöttem a kerítésnek, itt úgyse lopják el, ha igen, akkor visszamegyek a busszal, bánom is én.

Vártam, mielőtt megnyomtam volna a csengőt. Talán egy percet. Talán kettőt. Ott álltam, megigazítottam a kendőt az ősz hajamon, észre fogja venni a kékhidegre fagyott kezeimet. Hónam alatt a becsomagolt kenyér, még kissé meleg volt, épp annyira, hogy fűtse kihűlt tenyeremet.