Szerző: Gyöngyi Molnár

Hegyeztük a fülünket, akár az őzek. Ha most megmozdulunk, az az életünkbe is kerülhet. Reed úgy szorította a csuklómat, hogy elkezdett elfehéredni a kézfejem. Tudta, hogy a torkomban dobog a szívem, a mellkasomra tettem a kezem. Mutatóujjával simogatni kezdte a kézfejemet, én pedig a karjába kapaszkodtam. Lélegzetvisszafojtva vártunk a bokrok ágai között.

Kimászott az erdőből. Lassan lépett, a talaj remegett a lába alatt. Mint egy óriási, karcsú árnyék, ami az egész vidék fölé magasodott. Vak volt, és kegyetlenül gyors. Ha nem bőszítették fel, akkor mégis lomha és ráérős.

Azt hittem, meghalok a félelemtől. Rosszabb volt, ahogyan a testem reagált, mint ahogyan éreztem magam. Tudatomnál voltam és tudtam mi a helyes cselekedet, azt is tudtam, hogy ha minden így marad, biztonságban kijutunk innen. Valamiért a testem mégis túlfeszült, nem volt összhangban azzal, amit az agyam tudatosan felfogott.

Össze fogok esni – suttogtam. Reed arckifejezése nem változott, magához húzott, és csöndesen, együtt ereszkedtünk le a földre. Nem szólt. Nem szóltam én se. Ha fölfelé néztünk, a lemenő Nap fénye hol eltűnt, hol megjelent, miközben az óriás átkelt a tisztáson. Nagyon hosszú végtagjai voltak, kézfeje lejjebb ért térdénél. Görnyedten vonszolta magát. Ha meghall minket, erre fog rohanni, és biztosan megöl.

Ő is ember volt valaha, de ez eszembe sem jutott, miközben a bokrok mögött kuporogtunk. Csak láttam, hogy hosszú árnyéksávok vetülnek ránk és az erdőre, majd megint felbukkan a Nap melegsárga fénye. Az óriás keresztülhaladt a tisztáson, mindössze néhány perc volt az egész, mégis óráknak tűnt.

Lassan csökkent a pulzusom, a fejem Reed mellkasán, a teste meleg volt. Izmos karjai közé zárt, és elsöpörte a hajamat a homlokomból.
– Ezt is túléltük – szóltam nagyon halkan, hallgattam a szívverését. Szapora volt az övé is, mégsem remegtek az ujjai, vagy hasított fájdalom gyomrába. Elmosolyodott, és ismét beletúrt a hajamba.

Sokáig várakoztunk ott, mindig így tettünk, ha elmúlt a veszély – mert igazán sosem múlt el. Az egész életemet így éltem le. Attól is féltem, ami nem volt ott, mert motoszkált bennem: mi van, ha mégis ott van. A félelem olyan természetes érzelemmé vált számomra, mint az öröm, vagy a szomorúság.

Mire megindultunk, az ég már csak egy vékony sávban volt világoskék. Sebesen kapkodtuk a lábainkat, minél kisebb zajt verve, az erdőn keresztül mentünk haza. Az óriások nem szeretik az erdőt, csak pihenni járnak a fák közé, de lassítja őket. Szerencsére a mi óriásunk másik irányba ment, mint amerre a menedékünk van.

Sokáig tartott, míg kialakítottuk a jelrendszert, aminek segítségével megtaláltuk a sűrű aljnövényzettel benőtt erdőben a csapóajtót. Az alagútrendszer viszont nem a mi érdemünk volt, már jóval az érkezésünk előtt kiépítették. Nem lakott benne senki. Hullákat sem találtunk, amit egyszerre vettünk jó és rossz jelnek.

Mikor hazaértünk, alaposan bereteszeltük a csapóajtót, amelynek tetejét műnövényzet borította. Ezt csak élő, hús-vér ember vette volna észre, olyan ember, mint mi. Még sosem próbált senki bejönni rajta.

Ma nyulat fogtunk. Örömömre még levendulát is találtunk, amelyet lelkesen arattam le, és kötögettem össze. A levendulatea ízét Reed pocséknak tartotta, de kellemes hatása volt, az illata pedig otthonossá tette a nyirkos, csöndes alagút-házat.

Volt már jobb otthonunk ennél. Például az egyik állás, amelyet minden bizonnyal egy előörsnek tartottak fel. Mindenesetre a feljegyzések, amiket ott találtunk, erről árulkodtak. Előörs. Abszurdnak találtam a gondolatot. Azt is, hogy valakit előre küldenek a halálba, s azt is, hogy valaki ezt vállalja. Persze, akkoriban létezett még a társadalom, léteztek a kötelességek, léteztek munkák és pozíciók, léteztek hierarchiák.

Az állás viszont nem emlékeztetett a régi időkre. Hatalmas üvegablakok mögül tudtunk kinézni, a fák lombjai közé emelték, és tele volt modern számítógépekkel. A kékes fénytenger mögött mindig ott rejlett a zöldellő erdő. Rengeteg szoba volt. Ahol nem üveg alkotta a falat, oda faléceket emeltek. Egy óriási faház, néhány hatalmas üveglappal. A kilátás nyugatról gyönyörű volt. Nem lógtak be faágak, csak a végtelen erdőt láttuk, és a völgyet, amely kettészelte azt.

Remekül felszerelt állás volt, az üvegablakokba pedig sötétítőrendszert építettek: mi kiláttunk, de az élőlények nem láttak be. Egyszerre volt rusztikus és modern. Nem átlagos katonai állás volt, ezt először a rengeteg gépből és elektronikai eszközből gondoltuk. Később beigazolódott a sejtésünk, és kiderült, hogy sokkal többre bukkantunk, mint egy egyszerű előretolt helyőrséggel.

Reed elkezdte megnyúzni a nyulat, én pedig fürdővizet melegítettem. A régiek megtalálták a módját, hogyan hasznosítsák a talajvizet és vezessék el egy dézsába. A tűzzel szigorúan spóroltunk, de a mai nap rettentően megviselt és megállapodtunk, hogy a nyúlsütésre szánt hőből fordíthatunk valamennyit meleg vízre a dézsában.

A füstelvezetés volt a kritikus pont. A rendszer kiválóan megtervezték, a problémát az okozta, hogy a hő, a füst, a tűz jele míg elijesztett bizonyos élőlényeket, addig másokat vonzott. Ami lételem volt számunkra, kockázattal is járt. Főtt ételt viszont ennünk kellett. Megpróbáltuk kiválasztani azt a napszakot, amikor a legkevésbé volt mozgás, és akkor tüzet használni. A talajból úgy tört fel a füst a kivezetőnyílásokon, mintha szürke gejzír lenne. Többé-kevésbé így is megtaláltak minket az élőlények, ilyenkor gyorsan eloltottuk a tüzet, újra bezártuk az elvezetőnyílásokat, és vártunk.

Nem voltak intelligensek, cserébe szörnyen erősek és gyorsak. Az óriások, az emberméretűek, a sáskaszerűek és a bivalyképűek, mindegyiknek volt valamilyen fizikai fölénye. Nekünk az eszünk maradt és a türelem. Ők nem bővelkedtek ebben, nem jöttek rá, miért tör föl füst a talajból és hamar továbbálltak.

Amíg a nyúl sült, megfürödtünk. Hosszú hetek óta ez volt az egyik legkellemesebb pillanat, biztonságban éreztem magam, testjeink összeértek. Raktam a levendulából is a forró vízbe, egészen ellazultam, pedig tudtam, hogy sosem vagyunk igazán egyedül. Reed magához húzott, bevizezte az arcomat.

Közelebb húzódtam hozzá, mikor dobolást hallottunk. Riadtan néztem a hang irányába. A csapóajtó felől jöhetett. Mintha valaki ütné a csapóajtót.
– Van itt valaki? – üvöltötte.
– Bolond! – kiáltottam, és azonnal kimásztam a fürdővízből. Ennyit a mai együttlétről.

Gyorsan felkaptam a kopott ruháimat, Reed hasonlóan tett, miközben a dobolás nem hagyott alább.
– Engedjetek be! – üvöltötte, én pedig kétségbeesetten néztem szét.
– Minden élőlény figyelmét felhívja magára! – dohogtam, Reed arcán láttam, hogy ugyanezt gondolhatja. Önmagában a füst is hívogató, de egy üvöltöző ember még rosszabb esélyeket ad.
– Engedjetek be, félek! – a kiáltozása torzzá vált, hörgéssé, kétségbeesetté.
– Be kell engednünk – mondtam, miközben a csapóajtóhoz mentem.
– Lehet, hogy egy utánzat – felelte Reed, gyorsan mellettem termett, készen arra, hogy megakádályozzon abban, hogy kinyissam a csapóajtót.
– Meg fog halni! – mondtam ingerülten.
– Mi is meghalhatunk! – kiáltotta Reed. Teljesen igaza volt. Megfagytam, nem tudtam, mit tegyek. Ő mindig határozott volt a döntéseiben. Engem elbizonytalanított a halálhörgés.
Leemeltem a kezemet a csapóajtóról. Az üvöltözés és dobolás nem hagyott alább. Mégsem mertem kockáztatni.

“Lenne már neked valaki, akivel megértitek egymást” – nagymamám a kórházban.

Fején találtad a szöget, mama. Megérteni. A legintimebb, legszebb dolog számomra. Megérteni egymást. Nincs ennél szebb.

Napfényben fürödnek a növények az asztalon. A szegfűszálak árnyékai a falra vetülnek, összekeverednek a függöny virágmintájával. Az ég újra kék, és tiszta. Lassan araszol a fénynyaláb a falon, közelít hozzám. Hallom a madarakat. Rigók. A fejem kissé tompa, de a lelkem ébredezik. Kikotorom a kokárdát a fiók mélyéről, az asztalra teszem. A nap vöröse, a növények zöldje, a textilek fehérje megtisztítják a szobát. Azt akarom, hogy soha többé ne legyen tél. Újra és újra értelmetlenül elpusztít. Sosem születek újjá, csak meghalok benne.

decoy: something or someone used to trick or confuse people, especially something or someone that is not what they appear to be

eavesdrop: secretly listen to a private conversation

sidereal: of or with respect to the distant stars (i.e. the constellations or fixed stars, not the Sun)

Mintha vattapamacsok szállingóznának az ablakom előtt. Összekeveredik a benti meleg és a kinti fagyos levegő. Bekapcsolom a régi televíziót, magas frekvencián sípol, mielőtt képet ad. Főzök egy kávét. Elmegyek ebédért. Tettetem, hogy minden szép és békés. Fél órája megint szédültem.

Növények vesznek körül. Fabútorok. Bárcsak tó lennék. Állóvíz. Hatalmas, békés és állandó. De Isten tengernek teremtett, és árapály működik bennem.

Fárasztó. Bárcsak lehetnék én is inkább tó. Bárcsak engem is annak teremtett volna. De a forma diktálja a funkciót.

– Minden egy játék – mondtam, miközben csak a fehér sávra léptem.

– Gyerekes vagy – felelte ő. Vállat vontam.

– Neked úgysem lesz elég jó, bármit is csinálok – mondtam, miközben átértünk az út túloldalára. Tudtam, hogy így van. Tudtam, hogy milyen vagyok. És tudtam, hogy előtte bármilyen lehetek, úgyis azt veszi észre, ami nem vagyok.

Mint mikor van egy gyönyörű ruhadarab, de csak azt látja, hogy van rajta egy folt. Csak azt a részt látja, ahol megszakad az anyag, és nincs semmi. Ahol üres lyuk tátong.

Csendben haladtunk tovább. Biztosan azt gondolta, hogy megöltem a hangulatot. Már ez sem érdekelt.

– Szervusz – köszöntem el, és leváltam róla.

Arra sem volt ideje, hogy visszaköszönjön. Fütyörészve mentem tovább. Hús-vér ember vagyok, nem pedig egy kérés, amelyre engedélyt adhatnak, hogy létezzen. Én már rég másik utcában jártam. Odaát vannak azok, akik nem az üres teret látják, amelyet megzavar testem kontúrja. Ők engem látnak.

Persze, azért bosszantott. Pöcköltem a százas érmét a zsebemben. De már megváltoztam. Már tudom, hogy nekem is lehet hatalmam.

Egy karcsapás. Érted, mert hülye majomnak neveztél a lányod helyett.

Egy karcsapás. Érted, mert nem voltál türelmes velem.

Egy karcsapás. Érted, amiért elütöttél a zebrán.

Egy karcsapás. Érted, amiért csúnyán bántál vele és velem.

Egy karcsapás. Érted, mert véleményt alkottál a testemről, miközben az beteg volt és gyönge.

Egy karcsapás. Érted, mert félreversz és megijesztesz.

Egy karcsapás. Még egy karcsapás. Következő karcsapás. Kiütök magamból mindent, amit próbáltatok a rosszindulat és mulasztás szegével beleszögelni a testembe. Nekem a szívemben hagyott stigmát.

Ott állnak a medence szélén. Áztatják a ráncos, idős lábaikat. Nem férünk el. Szólok nekik. Ők már huszonötéve járnak ide, és még senki sem küldte ki őket. Kimennek. Egyhuzamban lehúzok tíz hosszt. Megnő az önbizalmam. Megnő az erőm. Megnő a bátorságom.

Megtanultam nem félni. Most megerősödöm. Hibátlanul erősödöm? Nem. Engem sokszor elhagyott az Isten. Én is sokszor elpártoltam tőle. De egyre kevésbé félek.

Fázik a vékony bőröm és a csontjaim, nyitva van az ablak az öltözőben. Még így is több vagyok, mint voltam. Kívül is, belül is.

Én már csak attól félek, hogy újra félni kezdek.

“Talán ennek az idegen úrnak igaza volt, és bolond vagyok valóban. Mert nem tudok
egyébre gondolni, csak arra, hogy ott messze keleten, az én hegyeim között, véresre vert emberek élnek, őrületbe taposott nők és kétségbeesésbe taszított férfiak, akik még mindig várnak valamire. Kunyhók mélyén lapuló parasztok, erdőkben bujkáló szénégetők, papok, rablók és eszelősök, akik még ma is bíznak abban, hogy vannak apostolok, akik érvényt szereznek az írott szónak és valóra váltják az ígéreteket. És várnak a szabadságra, hogy lehessen újra fát dönteni, házat építeni, földet szántani és örvendeni az életnek. Talán igaza volt annak az idegen úrnak, és csakugyan bolond vagyok.

De ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat.
Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni, és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között?”

– Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!