“Talán ennek az idegen úrnak igaza volt, és bolond vagyok valóban. Mert nem tudok egyébre gondolni, csak arra, hogy ott messze keleten, az én hegyeim között, véresre vert emberek élnek, őrületbe taposott nők és kétségbeesésbe taszított férfiak, akik még mindig várnak valamire. Kunyhók mélyén lapuló parasztok, erdőkben bujkáló szénégetők, papok, rablók és eszelősök, akik még ma is bíznak abban, hogy vannak apostolok, akik érvényt szereznek az írott szónak és valóra váltják az ígéreteket. És várnak a szabadságra, hogy lehessen újra fát dönteni, házat építeni, földet szántani és örvendeni az életnek. Talán igaza volt annak az idegen úrnak, és csakugyan bolond vagyok.
De ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat. Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni, és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között?”
A radiátor hője magához húz Úgy ölelem, mintha más A világban már nem lenne Égeti a párnaszélem Forgok a forró takaró alatt Mégis hideg a talpam Párnák fojtogatnak Úgy teszek, mintha köröttem minden Csak ölelne, ölelne engem.
– Basszameg – ez volt az első gondolatom, amikor én és az autó farkasszemet néztünk. Mintha pár pillanatra az út fölött lettem volna, megállt az idő. A következő pillanatban már a földön vagyok. Pár méterre az autótól. Nincsen nagy baj, a kezeimre érkezem. Látom a fehér autón a rózsaszín feliratot. Az autó megy tovább.
Ahogy feltápászkodom az út közepén, a rendszámát üvöltöm. Erre mégis megáll. Megáll a fehér autó a rózsaszín felirattal, mikor az út közepén üvöltöttem a rendszámot, üvöltöttem, ismételtem, itt mersz hagyni, képes vagy itt hagyni, nem érzem a fájdalmat, csak a dühöt. A forgalom egy pillanatra megbénult. Éreztem magamon a tekinteket. S mikor felálltam: mint a hangyák, úgy oszoltak szét.
Kiszállt. Ránézésre még az anyjánál lakhat, pedig van vagy negyvenöt éves. Nógatja az orrát, ez egy zebra, nem látod, üvöltöm, ismételgeti, hogy ne haragudjak, ne haragudjak. Látta, hogy ott állok, de hátranézett, és mikor vissza, én már a zebrán voltam. Ez egy zebra, ember, azért mentem át rajta, mondom neki, egyre nyugodtabban, ott állunk a zebránál. Az ujjam bedagadva, ez egy kis esés, a legrosszabb az volt, ahogyan az autó rám nézett. A nagy, sárga szemeivel, az a fehér vadállat, centikre tőlem. A legrosszabbon már túl vagyok. Szerencséd van, hogy velem akadtál össze. Nem fogok semmit csinálni. De nagyon megijedtem – mondom, erre nem habozott, azonnal válaszolt, hát még ő hogy megijedt. Képen röhögtem. Mekkora önző alak.
Mit kellett volna tennem? Az autó szemein gondolkoztam. Nem a rendőrségen. Nem a papírokon. Nem a bíróságon. El akarok innen tűnni, csak ez járt a fejemben. Megkérdezte, elvigyen-e. Inkább ne, felelem. Azon jár az eszem, milyen gyors egy lassú autó.
Mint egy megdorgált kisiskolás, nógatja az orrát. Felbosszant. Felbosszant ez az újabb férfi, aki egy gyerek. Semmi lovagiasság. Semmi udvariasság. A saját bőrét akarja menteni. Megmondom, nem teszek semmit, de vigyázzon már. Mégis tenni kellene valamit, ha egy ilyen szerencsétlen vezet össze-vissza. Nem bírok tovább ott lenni. El kell tűnnöm onnét. Elbúcsúztam. Átmentem azon a zebrán.
Nem az esés fájt, hanem a szúrás, amit utána a gyomromban éreztem. A szívem, ahogy remegett a mellkasomban. Nem az esés fájt, hanem ahogy hazaértem. Kinyitottam az ajtót. Apám, elütöttek, mondom szórakozottan, félig ijed csak meg, látom az arcán, hogy látja, nincs rajtam egy karcolás sem. Miért nem az esés fáj, miért csinálja ezt velem a testem, nem féltem, a testem mégis fél, mondtam, érthetetlenül, kavargott a fejem, az ujjaim remegtek, mint a nyárfalevél.
Aztán leültem. És sírtam. És sírtam. És sírtam. Nem a fájdalomtól, hanem mert ez az apró koccanás kilökött belőlem mindent, mindent, amit hónapok óta beletuszkoltak, a félelem bombaként robbant bennem, már mióta ketyeg, mióta itt van, de ki tudja, az is lehet, csak ezt nem bírta már tovább.
Nem sírtam eléggé. Itt van az apám. De sírni akarok. Üvölteni. Annyira szeretnék bőgni. Tombolni. Nem akarok énekelni. Nem fogok énekelni. Üvölteni akarok. Bőgni akarok. Támadni akarok. Én már nem félek. Én nem félek, csak megijedek. Én nem félek már. Hiába akarjátok, én nem félek már. Megtanulok ütni. Megtanulok támadni. Megtanulok védekezni.
A Jóisten úgy döntött, hogy a mai napon nyújtott performanszomat meghálálja egy vonatülések közé rejtett ötszázassal.
Ma hajnaltájt elaludtam, és nyolckor talpon voltam – nagy előrelépés az elmúlt napok fél tizenkettőjéhez képest. Hajnal 3-kor újraterveztem az egész életemet, ami mostanra már köddé foszlott, elmentem egy reggeli mÍtingre, ami szokásosan megoldható lett volna egy vezetékes telefonon való beszélgetéssel. Egyébként ezt én javasoltam, úgyhogy megeszem a saját főztömet.
Hogyan folytatódott a nap? Elmentem a könyvtárba dolgozni. Megebédeltem a Fecskében, ahol találkoztam egy híresség lányával, akivel körülbelül többet beszéltem most, mint az idei szilveszteri buliban, ahol megismertem. Utána a helyükre ült két srác, akik marha viccesek voltak, de elfelejtettem leírni, mit is beszéltek, pedig kár érte, kiváló párbeszéd volt.
Update, közben eszembe jutott. Az egyik srác mondta, hogy van egy edzőterem, ahova jár, és ott szokott lenni egy férfi, aki: “Tudod, így a nőket idomítja” :DDD Itt majdnem lefordultam a székről, de még azért hozzátette, hogy ő ezt nem tudná napi 12 órában csinálni.
Hazamentem. Dolgoztam. Fagyoskodtam. Időközben megírtam a főbérlőmnek, hogy nem tudok életvitelszerűen élni egy olyan lakásban, ahol lassan eszkimók jelennek meg, hogy halásszanak a zuhanyzóban. Nem ezt írtam. De értitek. Meg lesz oldva!
Az izgalmas részek most következnek, aki már eddig eljutott, ne hagyja abba az olvasást.
Elmentem megnézni egy lakást. Főbérlő: Na, és tetszik a lakás? 🙂 Én: Hát… nem.
És ez szépen össze is foglalja, mennyire tudok hazudni. Pedig levette a kabátomat (!), és feladta rám. ILYEN MÉG LÉTEZIK? Teljesen megilletődtem. Egyébként amikor mondtam, hogy nem tetszik, éreztem, hogy elvörösödök. De már nem volt visszaút. Puhatolózott, miért nem, udvarias és kedves volt, próbáltam szépíteni a dolgot, a fény hiánya. Szépíteni = tényleg jó a lakás, csak tudod, az éjszaka világosabb, de tényleg jó. Én ilyen vehemenciával embert még képet keresni nem láttam, keresett és kutatott a képei között, és azt mondta, hogy menjek el, nézzem meg nappal. Spoiler: nem megyek el megnézni nappal.
Egyébként meg sem éreztem ma a négy óra alvást. Sétáltam. Elmentem a Gellért-térre, hogy bámuljam a Dunát és sírjak. Ez egész jól sikerült, úgyhogy mentem tovább a Keletibe, hogy haza is jöjjek, mert megyek majd vérvételre, hogy végre pontot tegyek az egészségügyi kálváriám végére. Az egészségem egyébként meglepően jobb volt az elmúlt időszakban, napokban. Úgy értve, hogy a PMS-hez képest, jobban bírtam a kiképzést.
A Keletiben őrlődtem egy sort, arra vágyakoztam, hogy valahol vannak még emberek, akik szintén szeretnének hógolyózni, meg hóembert építeni, de mégis kit hívtam volna fel? Vagy nem érnek rá az emberek, vagy nem rám érnek. Ott álltam a kijelző előtt, késett a vonat, később fog indulni, felhívhatnék bárkit. Nem tettem. Végül csak felkászálódtam a vonatra. Előtte beugrottam a mekibe, ahol a pultossal elhangzott a következő párbeszéd: Pultos: Cukrot, édesítőt kérsz a kávéhoz? Én: Köszi, szép napot! 🙂
Ez eddig 2/2.
A vonaton jöttek az igazán erős pillanatok. Azzal kezdődött, hogy jött a kalauz. Nem tudta leolvasni az országbérletem, miután próbálta 30 méterről és 1 miliméterről is beolvasni, továbbment. Akkor láttam meg, hogy a múlthavit mutattam. Vak vezet világtalant.
Mindeközben az év anyja díjat odaítéltem annak a nőnek, aki azt mondta a gyerekének, hogy “Ne ülj mán az ölembe, nem ezért vettünk neked helyjegyet.”
Volt még a vonaton egy férfi, akiről kiderült, hogy Manchesterben dolgozik (egy újabb hely, ahol kolbászból van a kerítés), gyárban, és két perc alatt százezret keres.
Vele párhuzamosan ült a másik négyesben egy másik nő, aki már az utazás kezdete óta arról panaszkodott videochaten, hogy ő nem fogja elvégezni a doktorit. “Apa, nem fogok tudni megélni háromszázharmincháromezer forintból. Apa ez nonszensz. NoOOooOnszensz.” Az apja reakciója erre az volt, hogy neki sincs pénze kajára. :DDD
Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy azoknak az embereknek, akik kihangosítva videochatelnek, külön hely van a pokolban. Nővérem azt írta erre, hogy el tudja képzelni, hogy örül a Sátán, hogy végre kreatívkodhat.
Nővéremmel azt is megbeszéltük, hogy az időhurkos filmek királyak, de maga az Időhurok film: mindennek van határa, undorító, én anno amikor néztem, be sem fejeztem, ennyi gyomrom nincs.
Szóval az egész kálvária végén találtam 500 forintot az ülések között. A vonat 40 percet késett, busz már nem jött a lakótelep felé, ezért taxiztam. Örök kedvenc. Szerencsére olyan sofőr jött, aki legalább tízszer biztos látta a Halálos irambant (nővéremék Halálos irombának hívják, ami szerintem csak a világ legviccesebb dolga) és a figyelmességét tanusítván a havas, csúszós úton kielőzött egy óvatosabb sofőrt, és úgy rátaposott a gázra, hogy igyekezte a testében lévő összes tesztoszteront a talpába koncentrálni. Közben meghallgattam egy egyetemi előadást arról, hogy az emberek mennyire lassan vezetnek ilyenkor, megijednek fél centi hótól, de mivel még éppen felocsúdtam abból, hogy életben vagyok, ezért csak bólogattam.
Amíg vártam a taxisra, hógolyókat dobáltam egy kukába, és egy nő várt még mellettem a vasútállomás bejárata előtt. Mikor megjelent a fuvara, szerintem életében nem volt még ilyen boldog, hogy itt hagyhat valami bolond asszonyt aki a maga 160 centijével 30 centiről dob kosárra.
Amikor beszálltam a taxiba, mondtam a címet, ő meg mondta, hogy az Martinkertváros, ugye, mondom magamban, ez már jól kezdődik, de azért hazavergődtünk.
Végre hazaértem, lehuppantam, kifújtam magam, mikor rájöttem: a vérvétel csak csütörtökön lesz. Ma hétfő van.
2025 arról szólt, hogy megtanultam nem félni. 2026 (reményeim szerint) arról fog szólni, hogy megerősödjek.
Ma a hajnali 4-es vonattal jöttem haza Budapestről Miskolcra. Elfáradtam. Igazán jó lenne az aranyközépút, vidék és közösség. Ebben látom a potenciált. És ma, átgondolva néhány dolgot, nem csak, hogy ebben látom a potenciált, hanem csak ennek látom értelmét.
Miért vagyunk Budapesten? Azok, akiknek nem a családja húz oda? A munkalehetőség, a szórakozási lehetőség, a tanulás, a közösség(ek) miatt. Számomra a közösség rész az, amelytől nehéz, vagy nem tudok elszakadni.
Felmerül a kérdés, hogy próbáljam meg Miskolcon kialakítani ezt a közösséget? Minden könnyebb lenne, ha egy bizonyos dolog úgy alakult volna, ahogy számítottam rá. Ahogy a lelkem, a szívem számított volna rá. De nem így alakult. Isten tervez, ember végez.
Lehet, csak bennem ennyire erős ez a valahova tartozni vágy. Vagy másokban is, csak nekik nem szembetűnő, mert tartoznak valahova. Nem érzem magam magányosnak. Van családom, vannak barátaim. Ez már hatalmas dolog, önmagában is. Persze, azért rám szokott törni az, hogy mégiscsak egyedül vagyok. Én építenék, itt, Miskolcon, de hogyan építsek? A legtöbben kirepültek a fészkeikből, vagy már új fészket raktak le.
Én vagyok most ilyen kóbor madár. Repülök ide-oda, de nem találom a helyem. Nagyon jól tudom, hogy miért nem, és már érzem is, hogy elindulnak a könnyeim és kavarog a gyomrom. De nem tehetek semmit.
Nekem nem Budapest kell, hanem a barátaim. Nekem nem Budapest kell, hanem valaki, akivel együtt lehetek. Nekem nem Budapest kell, hanem a tisztelet, szeretet, elismerés, barátság, békesség, otthonosság, közösség. De jelenleg úgy érzem, mindezt csak ott tudom megtalálni. Még mindig limbóban vagyok, ebben a köztes állapotban kezdem az új évet is. Nem aggódok, de azt sem tudom, hogy merre kell mennem. Mintha keresztutaknál állnék, és nem tudom, merre menjek. Már rég álldogálok itt.
Abban biztos vagyok, hogy most egy ideig nem veszek új ruhákat, hanem megtanulom megjavítani azokat, amik vannak. Ez a filozófiám az új évre.
A város helyi csatornája zúg a régi televízióból. Hirdetések, könnyed zene, még egy interjú is beékelődött a monoton adásba. Nyaralunk. Kint zúgnak a tücskök, a levegő meleg, és a távolban a Balaton hullámai morajlanak. Idebent sötét van, a képernyőn halványan villog az adás, előtte serceg a statikus tér. Valamire fölébredhettem. Milyen halott körülöttem a tér. A színes, futó képkockák csak még élettelenebbé teszik a teret. Kutyák ugatnak a távolban. Odabújok anyukámhoz.
2019
Ő még alszik, én korán felkelek. Még nincs forróság, finom, hűs levegő árad be a résnyire nyitott ajtón. Kisurranok rajta, és az erkélyen álldogálok. Mókus szalad a kerítésen, a Nap felkelőben. Kissé fázom, visszamegyek, felhúzok egy pulóvert, némán lesétálok a földszintre, kávét főzök. A kádár-nyaraló teraszán üldögélek egy műanyag székben, lehelletvékony hálóingben és egy pulóverben. Hajam tiszta kóc, iszom a kávét a pöttyös bögréből. Elém sodorja a levegő a bányató illatát. Madarak csicseregnek. Nem akarok innen elmenni.
2022
Dübörög a zene, nem tudok tőle aludni. Ha őszinte vagyok, nem is azért, hanem mert hevesen dobog a szívem. Az alkoholtól, biztosan. Ők már alszanak, csak én forgolódok tehetetlenül. Ekkortájt, de még hamarabb kezdődött. A járványt hibáztatom. Valamit félrekalibrált a testemben. Ott feküdtem, és püfölt a testem. Nehezen elaludtam, de nem sokáig. Mikor felkeltem, még javában aludtak. Csöndesen hajnalodott, vagy egy órát feküdtem, mikor megelégeltem, és sétálni indultam. Nem emlékszem, ez melyik település volt. De minden tóparton vannak elvarázsolt, félerdei utcák, ahol egyik oldalról árnyékot adnak a fák, a másik oldalról üdülők sorakoznak. Csendes nyaralóházak között nézelődök. Előbújik egy-két macska, s eltűnnek a kerítéslécek mögött. Megint hűs volt a levegő, de érezni lehetett benne, hogy forró nyári nap lesz.
2024
Ott támaszkodunk a hatalmas konténerhajók előtt. Éjszaka van, a kikötő kivilágítva, de a hajó részleteit nem látom. Ez az egyik legszebb dolog, amit valaha láttam, örökre ott akartam üldögélni. Néha felszólalt egy kürt. Morajlott a fekete víz, és én melletted feküdtem, abban az égkék ruhában, finom volt az anyaga, én is finom voltam. Hosszú percekig csend volt. Az ipari csendélet zajai nem szüntek meg, a daruk ide-oda emelték a konténereket, és az emberek apró pontokként mozogtak a fedélzeten. Messze voltak, de a hajók monumentálisak, a konténerek óriásiak. Indusztriális béke. Még sosem láttam valamit, ami ennyire nyugodttá tett, mégis, ennyire rejtélyes. A liminalitás ott rejtőzött a konténerek között, vajon mivel foglalatoskodnak azok a matrózok. Hallom, ahogy valami felzúg, valaminek nekiütődik valami más, bádogdob-hangon visszhangzik. Alattunk hullámzik a sötét víz. Minden olyan ködös, nem tudni, mi történik azon a hajón, mit szállítanak, hová, mi ez a rengeteg konténer, hogy kerültek ide a hajósok éjnek idején, mit emelnek éppen föl azzal a hatalmas lánccal. Ott ülök, és kizárom azt, hogy ők már mennének. Csak én vagyok, és az óriás konténerszállító hajó, meg a sötét tenger.
Az előző hét arról szólt, hogy ismét rákapcsolódtam a világra. Köszönöm az élménydús, tartalmas hetet. Volt minden: keresztcsont zúzás, koriparkban zúzás, teaház, késő esti lelkizés, színház, mozi, utolsó munkanap. És legfőképpen: minden budapesten tartózkodó barátommal sikerült találkoznom. Kivéve azzal, aki egy másik kontinensen van. Örülök, hogy veletek tölthettem ezt a hetet.
Hálás vagyok a gyönyörű képeslapokért és üdvözlőkártyákért. Köszönöm.
Leírtam, hogy mit tervezek a következő két hétre, de inkább kitöröltem – mindig jobban sikerülnek a dolgok, ha nem harangozom be őket. Jelenleg az Adjátok vissza a hegyeimet! , a Dűnét, és az Ég veledet olvasom. Sok mindent beterveztem a következő két hétre, de leginkább életvitellel kapcsolatos dolgokat. Azért annyit elhintek, hogy remélhetőleg írásokat is meg tudok majd osztani.
Majd jelentkezem. Áldott karácsonyt!
És a végére jöjjön egy lejátszási lista, ami egyáltalán nem karácsonyi, de cserébe tökéletes.
Kimentem a határba, hogy vizet hozzak a forrásból. Elmentem a dögkúthoz is, már régen jártam arrafelé. Belenéztem, de csak szemét volt benne.
Mintha tavaly mélyebb lett volna.
Bámultam, és szinte megigézett a sok szutyok, a fémdobozokon megvillanó ezer szín, felirat, de láttam ott drótot, rongyokat, zsebkendőt, egy pár papucsot, szöveteket, vérfoltosat és olyat, amiben talán tényleg valami apró dög volt, de láttam egy szép pár csizmát is. Émelyegni kezdtem, pedig különösebben nem volt büdös, elfordultam.
Esteledett ahogy visszakanyarodtam az erdő széléről, az országút mentén sétáltam, lóbáltam a teli kulacsot. Mintha tavaly mélyebb lett volna. Ismét mutatta a dekadencia jeleit, újra megtelt mocsokkal. De mintha most kevesebb lett volna benne. Mintha most alacsonyabb lett volna a vízszint, ameddig a hulladéktenger ért. Mégis, most szembesültem vele, hogy az elmúlt évben, ha nem is addig, mint korábban, újra megtelt valamennyire a dögkút. Mindenki ide dobálja a mocskát, ha arra jár.
Lassan beértem a faluba, még kissé vöröslött az ég. Meg kellene mondani az önkormányzatnak, hogy inkább temessük be a dögkutat. Dögöt úgyse dob oda senki, minden mást igen, és ki tudja, az új réteg alatt mióta bomlanak azok a mesterséges anyagok.
Hazamentem, feloltottam a villanyt, leraktam a kulacsot, becsuktam az ajtót. Csönd volt a házban, leroskadtam az első székre, amit találtam. Kezembe temettem az arcomat.
Be kellene temetni a dögkutat. Jó lenne, ha nem tudna újra és újra megtelni ezzel a sok szutyokkal. Bár az már némi előrelépés, hogy most csak félig volt tele. Majd december végén kihajítják, és kezdődik újra előről. Persze, ott maradhat bármi az alján, nem veszik ezt olyan komolyan. Ott marad az a rohadó műanyag, ami sajátos gyökeret ver a talajba, megváltoztatja a kémhatást, az egész talajszerkezetet.
Felálltam, begyújtottam, föltettem főni egy teát. Vajon meg lehetne tisztítani a talajt? Vagy már örökre ilyen lesz? Mérgezett, meggyötört, érzékeny. Kiöntöttem a forró vizet, levendulateát ittam. Pocsék íze van, de elálmosított.
Betakaróztam. Rettentően hangos volt az esti levegő. Lehet, hogy a dögkút ugyanannyira volt tele, mindössze szeretném hinni, hogy talán mégse. Hogy talán kevesebb volt benne a mocsok, mint korábban. Aztán lehet, hogy csak rosszul emlékszem. Minek néztem meg újra? Émelygek. Nem jön álom a szememre. Gyűlölöm a dögkutat. Gyűlölöm a sok szemetet, amit beledobálnak. Leginkább azt gyűlölöm, ha valami szépet látok benne. Az is elveszik a dögkútban. S csak még jobban émelygek tőle.
Kicsípte a szél az orcám, a szemeim. Tekertem, a szívem a torkomban dobogott. A seszínű mezők a seszínű éggel elsuhantak mellettem. Köd volt, de a földutat még láttam magam előtt, azt a földutat, amelyen haladnom kellett. Hiába a gyapjúkabát, a sál a fejem körül, a setétbarna haj, jéghideg ujjaim úgy tapadtak a biciklikormányra, mint ahogyan a nyírfa ágai keresik a fogást az égen.
Nem sírtam, hanem hideg volt. A kosárban biztosan jéggé fagyott a vekni, gondoltam, de nem tudtam gyorsabban menni, különben a szívem kiugrott volna a helyéről. Néha láttam a varjakat elmenekülni az út széléről, meg rétihéjákat a távolban, ültek a szántások melletti cölöpökön, azon szántások mellett, amik pár hónapja aranysárgán tündököltek. Most minden halott. A földútra benéző ágak meztelenek, olykor le kellett hajolnom, mégis egy-egy ág megkarcolta a homlokom, piros csíkot húzott maga után.
Kinézett a ködből az első ház, aztán a második, mindegyik körül fakerítés, vagy drót, nem volt semmilyen egység, azt pakolták a ház köré, ami volt. A kertekben mindenféle lom, sufni, színes kacatok, gereblye, vödrök. Göröngyös volt itt a földút, senki sem foglalkozott vele. Fekete kutyák ugatva rohantak a kerítéshez, ahogy a pedált megnyomva préseltem át magam a rögös ösvényen, majdnem ráfagyott a nyál a pofájuk szélére, a szőr csomókban hiányzott bőrükről, nekik is forró piros színben ázott a szemük. Féltem a kutyáktól, de csak ezektől a fenevadaktól. A lomha, öreg kutyákat szerettem, egy olyan kutyát, ami két mellső lábát keresztbe rakva odafekszik mellém, miközben én haldoklom.
A földút végetért. Aszfalton gurult a két kerék, jobbra-balra házak, takarosak, fehérre mázolt vakolat, de még mindig minden olyan rettentően szürke, kéményeikből füst csapott föl a színtelen égbe. Felhallatszódott itt-ott az ugatás, de mentem tovább, már nem is hallottam őket.
Arra gondoltam, majd eljátszom, hogy keringtem a faluban, fogalmam sem volt, melyik az a ház, eltévesztettem az utcát, s tekeregtem egy kicsit, míg megtaláltam. Pontosan tudtam, hogy hol van.
Végül nem játszottam el, egyenesen a házhoz mentem, s egyre jobban fáztam, kiment minden vér a kezemből. A tenyerem kék volt, nem éreztem már a kormányt, s akkor megláttam, ott volt a ház, gomolygott a füst kifelé a kéményből. Nekidöntöttem a kerítésnek, itt úgyse lopják el, ha igen, akkor visszamegyek a busszal, bánom is én.
Vártam, mielőtt megnyomtam volna a csengőt. Talán egy percet. Talán kettőt. Ott álltam, megigazítottam a kendőt az ősz hajamon, észre fogja venni a kékhidegre fagyott kezeimet. Hónam alatt a becsomagolt kenyér, még kissé meleg volt, épp annyira, hogy fűtse kihűlt tenyeremet.
A malomban 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!