Tisztás

Hegyeztük a fülünket, akár az őzek. Ha most megmozdulunk, az az életünkbe is kerülhet. Reed úgy szorította a csuklómat, hogy elkezdett elfehéredni a kézfejem. Tudta, hogy a torkomban dobog a szívem, a mellkasomra tettem a kezem. Mutatóujjával simogatni kezdte a kézfejemet, én pedig a karjába kapaszkodtam. Lélegzetvisszafojtva vártunk a bokrok ágai között.

Kimászott az erdőből. Lassan lépett, a talaj remegett a lába alatt. Mint egy óriási, karcsú árnyék, ami az egész vidék fölé magasodott. Vak volt, és kegyetlenül gyors. Ha nem bőszítették fel, akkor mégis lomha és ráérős.

Azt hittem, meghalok a félelemtől. Rosszabb volt, ahogyan a testem reagált, mint ahogyan éreztem magam. Tudatomnál voltam és tudtam mi a helyes cselekedet, azt is tudtam, hogy ha minden így marad, biztonságban kijutunk innen. Valamiért a testem mégis túlfeszült, nem volt összhangban azzal, amit az agyam tudatosan felfogott.

Össze fogok esni – suttogtam. Reed arckifejezése nem változott, magához húzott, és csöndesen, együtt ereszkedtünk le a földre. Nem szólt. Nem szóltam én se. Ha fölfelé néztünk, a lemenő Nap fénye hol eltűnt, hol megjelent, miközben az óriás átkelt a tisztáson. Nagyon hosszú végtagjai voltak, kézfeje lejjebb ért térdénél. Görnyedten vonszolta magát. Ha meghall minket, erre fog rohanni, és biztosan megöl.

Ő is ember volt valaha, de ez eszembe sem jutott, miközben a bokrok mögött kuporogtunk. Csak láttam, hogy hosszú árnyéksávok vetülnek ránk és az erdőre, majd megint felbukkan a Nap melegsárga fénye. Az óriás keresztülhaladt a tisztáson, mindössze néhány perc volt az egész, mégis óráknak tűnt.

Lassan csökkent a pulzusom, a fejem Reed mellkasán, a teste meleg volt. Izmos karjai közé zárt, és elsöpörte a hajamat a homlokomból.
– Ezt is túléltük – szóltam nagyon halkan, hallgattam a szívverését. Szapora volt az övé is, mégsem remegtek az ujjai, vagy hasított fájdalom gyomrába. Elmosolyodott, és ismét beletúrt a hajamba.

Sokáig várakoztunk ott, mindig így tettünk, ha elmúlt a veszély – mert igazán sosem múlt el. Az egész életemet így éltem le. Attól is féltem, ami nem volt ott, mert motoszkált bennem: mi van, ha mégis ott van. A félelem olyan természetes érzelemmé vált számomra, mint az öröm, vagy a szomorúság.

Mire megindultunk, az ég már csak egy vékony sávban volt világoskék. Sebesen kapkodtuk a lábainkat, minél kisebb zajt verve, az erdőn keresztül mentünk haza. Az óriások nem szeretik az erdőt, csak pihenni járnak a fák közé, de lassítja őket. Szerencsére a mi óriásunk másik irányba ment, mint amerre a menedékünk van.

Sokáig tartott, míg kialakítottuk a jelrendszert, aminek segítségével megtaláltuk a sűrű aljnövényzettel benőtt erdőben a csapóajtót. Az alagútrendszer viszont nem a mi érdemünk volt, már jóval az érkezésünk előtt kiépítették. Nem lakott benne senki. Hullákat sem találtunk, amit egyszerre vettünk jó és rossz jelnek.

Mikor hazaértünk, alaposan bereteszeltük a csapóajtót, amelynek tetejét műnövényzet borította. Ezt csak élő, hús-vér ember vette volna észre, olyan ember, mint mi. Még sosem próbált senki bejönni rajta.

Ma nyulat fogtunk. Örömömre még levendulát is találtunk, amelyet lelkesen arattam le, és kötögettem össze. A levendulatea ízét Reed pocséknak tartotta, de kellemes hatása volt, az illata pedig otthonossá tette a nyirkos, csöndes alagút-házat.

Volt már jobb otthonunk ennél. Például az egyik állás, amelyet minden bizonnyal egy előörsnek tartottak fel. Mindenesetre a feljegyzések, amiket ott találtunk, erről árulkodtak. Előörs. Abszurdnak találtam a gondolatot. Azt is, hogy valakit előre küldenek a halálba, s azt is, hogy valaki ezt vállalja. Persze, akkoriban létezett még a társadalom, léteztek a kötelességek, léteztek munkák és pozíciók, léteztek hierarchiák.

Az állás viszont nem emlékeztetett a régi időkre. Hatalmas üvegablakok mögül tudtunk kinézni, a fák lombjai közé emelték, és tele volt modern számítógépekkel. A kékes fénytenger mögött mindig ott rejlett a zöldellő erdő. Rengeteg szoba volt. Ahol nem üveg alkotta a falat, oda faléceket emeltek. Egy óriási faház, néhány hatalmas üveglappal. A kilátás nyugatról gyönyörű volt. Nem lógtak be faágak, csak a végtelen erdőt láttuk, és a völgyet, amely kettészelte azt.

Remekül felszerelt állás volt, az üvegablakokba pedig sötétítőrendszert építettek: mi kiláttunk, de az élőlények nem láttak be. Egyszerre volt rusztikus és modern. Nem átlagos katonai állás volt, ezt először a rengeteg gépből és elektronikai eszközből gondoltuk. Később beigazolódott a sejtésünk, és kiderült, hogy sokkal többre bukkantunk, mint egy egyszerű előretolt helyőrséggel.

Reed elkezdte megnyúzni a nyulat, én pedig fürdővizet melegítettem. A régiek megtalálták a módját, hogyan hasznosítsák a talajvizet és vezessék el egy dézsába. A tűzzel szigorúan spóroltunk, de a mai nap rettentően megviselt és megállapodtunk, hogy a nyúlsütésre szánt hőből fordíthatunk valamennyit meleg vízre a dézsában.

A füstelvezetés volt a kritikus pont. A rendszer kiválóan megtervezték, a problémát az okozta, hogy a hő, a füst, a tűz jele míg elijesztett bizonyos élőlényeket, addig másokat vonzott. Ami lételem volt számunkra, kockázattal is járt. Főtt ételt viszont ennünk kellett. Megpróbáltuk kiválasztani azt a napszakot, amikor a legkevésbé volt mozgás, és akkor tüzet használni. A talajból úgy tört fel a füst a kivezetőnyílásokon, mintha szürke gejzír lenne. Többé-kevésbé így is megtaláltak minket az élőlények, ilyenkor gyorsan eloltottuk a tüzet, újra bezártuk az elvezetőnyílásokat, és vártunk.

Nem voltak intelligensek, cserébe szörnyen erősek és gyorsak. Az óriások, az emberméretűek, a sáskaszerűek és a bivalyképűek, mindegyiknek volt valamilyen fizikai fölénye. Nekünk az eszünk maradt és a türelem. Ők nem bővelkedtek ebben, nem jöttek rá, miért tör föl füst a talajból és hamar továbbálltak.

Amíg a nyúl sült, megfürödtünk. Hosszú hetek óta ez volt az egyik legkellemesebb pillanat, biztonságban éreztem magam, testjeink összeértek. Raktam a levendulából is a forró vízbe, egészen ellazultam, pedig tudtam, hogy sosem vagyunk igazán egyedül. Reed magához húzott, bevizezte az arcomat.

Közelebb húzódtam hozzá, mikor dobolást hallottunk. Riadtan néztem a hang irányába. A csapóajtó felől jöhetett. Mintha valaki ütné a csapóajtót.
– Van itt valaki? – üvöltötte.
– Bolond! – kiáltottam, és azonnal kimásztam a fürdővízből. Ennyit a mai együttlétről.

Gyorsan felkaptam a kopott ruháimat, Reed hasonlóan tett, miközben a dobolás nem hagyott alább.
– Engedjetek be! – üvöltötte, én pedig kétségbeesetten néztem szét.
– Minden élőlény figyelmét felhívja magára! – dohogtam, Reed arcán láttam, hogy ugyanezt gondolhatja. Önmagában a füst is hívogató, de egy üvöltöző ember még rosszabb esélyeket ad.
– Engedjetek be, félek! – a kiáltozása torzzá vált, hörgéssé, kétségbeesetté.
– Be kell engednünk – mondtam, miközben a csapóajtóhoz mentem.
– Lehet, hogy egy utánzat – felelte Reed, gyorsan mellettem termett, készen arra, hogy megakádályozzon abban, hogy kinyissam a csapóajtót.
– Meg fog halni! – mondtam ingerülten.
– Mi is meghalhatunk! – kiáltotta Reed. Teljesen igaza volt. Megfagytam, nem tudtam, mit tegyek. Ő mindig határozott volt a döntéseiben. Engem elbizonytalanított a halálhörgés.
Leemeltem a kezemet a csapóajtóról. Az üvöltözés és dobolás nem hagyott alább. Mégsem mertem kockáztatni.