Az első fény egy hosszú sötét tél után

Napfényben fürödnek a növények az asztalon. A szegfűszálak árnyékai a falra vetülnek, összekeverednek a függöny virágmintájával. Az ég újra kék, és tiszta. Lassan araszol a fénynyaláb a falon, közelít hozzám. Hallom a madarakat. Rigók. A fejem kissé tompa, de a lelkem ébredezik. Kikotorom a kokárdát a fiók mélyéről, az asztalra teszem. A nap vöröse, a növények zöldje, a textilek fehérje megtisztítják a szobát. Azt akarom, hogy soha többé ne legyen tél. Újra és újra értelmetlenül elpusztít. Sosem születek újjá, csak meghalok benne.