Bicikli

Bedobtam a biciklit a garázsba, hatalmasat csattant. Már jött is magából kikelve, hogy mi ez a rettenetes zaj. Fújtattam, kifordultam a garázsból, láttam, ahogy trappol lefelé a lépcsőn. Csattog a papucsa és a hája.

– Mi az ördögöt művelsz? – ripakodott rám, szinte köpködött.

Elviharoztam mellette, fel sem foghatta, bódultan ment a garázsba.

Csattogott és szörcsögött, mint valami mocsári szörny. Zsebrevágtam a kezem, iszkoltam a kertből. Pár másodperc csend, biztosan ekkor nézett szét.

– Mi az istent képzelsz? – üvöltötte, de én már a kapun túl jártam, és rohantam, ki a határba.

A biciklimnek lőttek, gondoltam, üldögéltem a verőfényes napsütésben. Fűszál lógott ki a számból. Finom illata volt az ibolyáknak, a távolban tehenek legeltek. Annusra gondoltam, ha itt lenne, hemperegnénk a fűben, és olyan dolgokon nevetnénk, amiken másokkal nem tudok.

Egyszerre nevetett a fejemben Annus holdarca, és csikorogtak a rozsdás bicikliláncok. Elvesztettem az eszem.

Ha hazamegyek, ziher, hogy megver. A biciklit már biztos a falhoz vágta, az már javíthatatlan.

Nem lenne olyan fontos, ha nem Annus alkudta volna valami zsibvásáron. El akartam vonszolni, ez egy ócskavas, dünnyögtem, de hajthatatlan volt. Annus is, a bicikli is. Mégis megvette. Bosszús voltam, minek ez az ócska, rettentő bicikli? Valami cigány árulta, nyurga, fiatal cigányfiú, aki az anyjával volt ott. Az anyja hangos, kendő a fején, és mindenféléket mormolt nekem, amíg Annus a biciklit alkudta. A vásárban nagy volt a felfordulás, és a kacatok felől furcsa füstölőillat szállt fel. Mindenütt ruhák, szőnyegek, sátrak, ócskavasak, édességek. Rám nehezedett a füstölőtől és portól súlyos levegő. Fuldokoltam, el akartam onnét tűnni.

Aztán szertefoszlott a zsinat, és újra a faluban voltunk, én, Annus, és a rozoga bicikli. Annus annyit mondott, hogy ez egy Csepel, és illik hozzám. Azt is mondta, hogy úgy lenne teljes a kép, ha Tisza cipőben nyomnék rá a pedálra, de nem lesz nagyravágyó.

Hazavonszoltam neki a biciklit, ő pedig megköszönte.

Egy hét múlva befordult az utcánkba. Idejében észrevettem, szakadt pizsamában rohantam elé, a hajam szénakazal. Elmosolyodott, de hamar lefagyott az arcáról, sürgettem, hogy várjon meg a határban.

Kimentem hozzá. Ott volt a bicikli. Újramázolva. A lánc kicserélve.

– A feliratot én magam festettem újra – ecsetelte.

Tényleg olyan volt, mintha vadonatúj lenne. Magamhoz öleltem.

– Nekem kellene adnom neked valamit… – motyogtam, legyintett.

– Itt vagy, ennél többet nem adhatsz.

Vihogtunk, micsoda klisé, micsoda üres szólam, lerántottam magam mellé a fűbe, a fülébe súgtam, mennyire nyálas, eltolt magától, miközben a pólómba kapaszkodott, visszahúztam, a homlokaink összeértek.

– Akkor is ezt gondolom, még ha ettől görcsöt is kapsz – búgta, mint egy szelíd galamb, ott feküdt mellettem, a fejét a mellkasomra hajtotta. Kisepertem a nagy hajzuhatagot az arcából.

Akkor is ilyen ibolyaillat volt, és néha felbőgött egy tehén. Magasan volt a Nap, és nagyon meleg volt. Éreztem, hogy mennyire forró a teste az enyémen.

Aztán lehet, nem is így volt, csak napszúrást kaptam. Mit érdekel? Azt se tudom már, hogy mi érdekel.

Hetekig tekeregtem a Csepellel, mielőtt bevágtam a garázsba.

– Felőlem megeheti a rozsda azt a kurva biciklit – üvöltöttem én is, mikor hazaértem.

Apám végül nem vert meg, csak veszekedtünk, de túl sokat ivott, végül elfáradt a nagy ordibálásban, és kinyúlt, mint a lőtt vad.

El kell innen kotródnom, vagy megőrülök. Újra kiviharoztam, most már a hátizsákommal, apám aludt. Annus sehol. Vigye el őt is az ördög.

Aztán ott állt, az utcavégben. Inteni akartam neki, de visszafordult a házba. Volt valami az arcában, ami valójában a szívében és a gyomrában volt. Megijedtem. Nem volt szomorú. Sem vidám. Valami végtelen volt az arcára írva. Becsukta maga mögött az ajtót. Nem csattant. Olyan halkan zárta be, mintha kísértet lenne. Talán az is volt.