Mindegy

– Minden egy játék – mondtam, miközben csak a fehér sávra léptem.

– Gyerekes vagy – felelte ő. Vállat vontam.

– Neked úgysem lesz elég jó, bármit is csinálok – mondtam, miközben átértünk az út túloldalára. Tudtam, hogy így van. Tudtam, hogy milyen vagyok. És tudtam, hogy előtte bármilyen lehetek, úgyis azt veszi észre, ami nem vagyok.

Mint mikor van egy gyönyörű ruhadarab, de csak azt látja, hogy van rajta egy folt. Csak azt a részt látja, ahol megszakad az anyag, és nincs semmi. Ahol üres lyuk tátong.

Csendben haladtunk tovább. Biztosan azt gondolta, hogy megöltem a hangulatot. Már ez sem érdekelt.

– Szervusz – köszöntem el, és leváltam róla.

Arra sem volt ideje, hogy visszaköszönjön. Fütyörészve mentem tovább. Hús-vér ember vagyok, nem pedig egy kérés, amelyre engedélyt adhatnak, hogy létezzen. Én már rég másik utcában jártam. Odaát vannak azok, akik nem az üres teret látják, amelyet megzavar testem kontúrja. Ők engem látnak.

Persze, azért bosszantott. Pöcköltem a százas érmét a zsebemben. De már megváltoztam. Már tudom, hogy nekem is lehet hatalmam.