Uszoda

Egy karcsapás. Érted, mert hülye majomnak neveztél a lányod helyett.

Egy karcsapás. Érted, mert nem voltál türelmes velem.

Egy karcsapás. Érted, amiért elütöttél a zebrán.

Egy karcsapás. Érted, amiért csúnyán bántál vele és velem.

Egy karcsapás. Érted, mert véleményt alkottál a testemről, miközben az beteg volt és gyönge.

Egy karcsapás. Érted, mert félreversz és megijesztesz.

Egy karcsapás. Még egy karcsapás. Következő karcsapás. Kiütök magamból mindent, amit próbáltatok a rosszindulat és mulasztás szegével beleszögelni a testembe. Nekem a szívemben hagyott stigmát.

Ott állnak a medence szélén. Áztatják a ráncos, idős lábaikat. Nem férünk el. Szólok nekik. Ők már huszonötéve járnak ide, és még senki sem küldte ki őket. Kimennek. Egyhuzamban lehúzok tíz hosszt. Megnő az önbizalmam. Megnő az erőm. Megnő a bátorságom.

Megtanultam nem félni. Most megerősödöm. Hibátlanul erősödöm? Nem. Engem sokszor elhagyott az Isten. Én is sokszor elpártoltam tőle. De egyre kevésbé félek.

Fázik a vékony bőröm és a csontjaim, nyitva van az ablak az öltözőben. Még így is több vagyok, mint voltam. Kívül is, belül is.

Én már csak attól félek, hogy újra félni kezdek.