Részlet

“Talán ennek az idegen úrnak igaza volt, és bolond vagyok valóban. Mert nem tudok
egyébre gondolni, csak arra, hogy ott messze keleten, az én hegyeim között, véresre vert emberek élnek, őrületbe taposott nők és kétségbeesésbe taszított férfiak, akik még mindig várnak valamire. Kunyhók mélyén lapuló parasztok, erdőkben bujkáló szénégetők, papok, rablók és eszelősök, akik még ma is bíznak abban, hogy vannak apostolok, akik érvényt szereznek az írott szónak és valóra váltják az ígéreteket. És várnak a szabadságra, hogy lehessen újra fát dönteni, házat építeni, földet szántani és örvendeni az életnek. Talán igaza volt annak az idegen úrnak, és csakugyan bolond vagyok.

De ma már tudom, hogy nem tehetek mást: el kell mennem oda, ahol a világ nagyurai esztendők óta gyűléseznek már és szónoklatokat tartanak a békéről, az igazságról és az emberi jogokról. És ha nem eresztenek be az ajtókon, úgy be kell mennem az ablakokon. De oda kell állanom elébük és meg kell mondanom nekik, hogy hagyják abba a szónoklatokat.
Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni, és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni, és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között?”

– Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!