A Jóisten úgy döntött, hogy a mai napon nyújtott performanszomat meghálálja egy vonatülések közé rejtett ötszázassal.
Ma hajnaltájt elaludtam, és nyolckor talpon voltam – nagy előrelépés az elmúlt napok fél tizenkettőjéhez képest. Hajnal 3-kor újraterveztem az egész életemet, ami mostanra már köddé foszlott, elmentem egy reggeli mÍtingre, ami szokásosan megoldható lett volna egy vezetékes telefonon való beszélgetéssel. Egyébként ezt én javasoltam, úgyhogy megeszem a saját főztömet.
Hogyan folytatódott a nap? Elmentem a könyvtárba dolgozni. Megebédeltem a Fecskében, ahol találkoztam egy híresség lányával, akivel körülbelül többet beszéltem most, mint az idei szilveszteri buliban, ahol megismertem. Utána a helyükre ült két srác, akik marha viccesek voltak, de elfelejtettem leírni, mit is beszéltek, pedig kár érte, kiváló párbeszéd volt.
Update, közben eszembe jutott. Az egyik srác mondta, hogy van egy edzőterem, ahova jár, és ott szokott lenni egy férfi, aki:
“Tudod, így a nőket idomítja” :DDD Itt majdnem lefordultam a székről, de még azért hozzátette, hogy ő ezt nem tudná napi 12 órában csinálni.
Hazamentem. Dolgoztam. Fagyoskodtam. Időközben megírtam a főbérlőmnek, hogy nem tudok életvitelszerűen élni egy olyan lakásban, ahol lassan eszkimók jelennek meg, hogy halásszanak a zuhanyzóban. Nem ezt írtam. De értitek. Meg lesz oldva!
Az izgalmas részek most következnek, aki már eddig eljutott, ne hagyja abba az olvasást.
Elmentem megnézni egy lakást.
Főbérlő: Na, és tetszik a lakás? 🙂
Én: Hát… nem.
És ez szépen össze is foglalja, mennyire tudok hazudni. Pedig levette a kabátomat (!), és feladta rám. ILYEN MÉG LÉTEZIK? Teljesen megilletődtem. Egyébként amikor mondtam, hogy nem tetszik, éreztem, hogy elvörösödök. De már nem volt visszaút. Puhatolózott, miért nem, udvarias és kedves volt, próbáltam szépíteni a dolgot, a fény hiánya. Szépíteni = tényleg jó a lakás, csak tudod, az éjszaka világosabb, de tényleg jó. Én ilyen vehemenciával embert még képet keresni nem láttam, keresett és kutatott a képei között, és azt mondta, hogy menjek el, nézzem meg nappal. Spoiler: nem megyek el megnézni nappal.
Egyébként meg sem éreztem ma a négy óra alvást. Sétáltam. Elmentem a Gellért-térre, hogy bámuljam a Dunát és sírjak. Ez egész jól sikerült, úgyhogy mentem tovább a Keletibe, hogy haza is jöjjek, mert megyek majd vérvételre, hogy végre pontot tegyek az egészségügyi kálváriám végére. Az egészségem egyébként meglepően jobb volt az elmúlt időszakban, napokban. Úgy értve, hogy a PMS-hez képest, jobban bírtam a kiképzést.
A Keletiben őrlődtem egy sort, arra vágyakoztam, hogy valahol vannak még emberek, akik szintén szeretnének hógolyózni, meg hóembert építeni, de mégis kit hívtam volna fel? Vagy nem érnek rá az emberek, vagy nem rám érnek. Ott álltam a kijelző előtt, késett a vonat, később fog indulni, felhívhatnék bárkit. Nem tettem. Végül csak felkászálódtam a vonatra. Előtte beugrottam a mekibe, ahol a pultossal elhangzott a következő párbeszéd:
Pultos: Cukrot, édesítőt kérsz a kávéhoz?
Én: Köszi, szép napot! 🙂
Ez eddig 2/2.
A vonaton jöttek az igazán erős pillanatok. Azzal kezdődött, hogy jött a kalauz. Nem tudta leolvasni az országbérletem, miután próbálta 30 méterről és 1 miliméterről is beolvasni, továbbment. Akkor láttam meg, hogy a múlthavit mutattam. Vak vezet világtalant.
Mindeközben az év anyja díjat odaítéltem annak a nőnek, aki azt mondta a gyerekének, hogy “Ne ülj mán az ölembe, nem ezért vettünk neked helyjegyet.”
Volt még a vonaton egy férfi, akiről kiderült, hogy Manchesterben dolgozik (egy újabb hely, ahol kolbászból van a kerítés), gyárban, és két perc alatt százezret keres.
Vele párhuzamosan ült a másik négyesben egy másik nő, aki már az utazás kezdete óta arról panaszkodott videochaten, hogy ő nem fogja elvégezni a doktorit.
“Apa, nem fogok tudni megélni háromszázharmincháromezer forintból. Apa ez nonszensz. NoOOooOnszensz.” Az apja reakciója erre az volt, hogy neki sincs pénze kajára. :DDD
Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy azoknak az embereknek, akik kihangosítva videochatelnek, külön hely van a pokolban. Nővérem azt írta erre, hogy el tudja képzelni, hogy örül a Sátán, hogy végre kreatívkodhat.
Nővéremmel azt is megbeszéltük, hogy az időhurkos filmek királyak, de maga az Időhurok film: mindennek van határa, undorító, én anno amikor néztem, be sem fejeztem, ennyi gyomrom nincs.
Szóval az egész kálvária végén találtam 500 forintot az ülések között. A vonat 40 percet késett, busz már nem jött a lakótelep felé, ezért taxiztam. Örök kedvenc. Szerencsére olyan sofőr jött, aki legalább tízszer biztos látta a Halálos irambant (nővéremék Halálos irombának hívják, ami szerintem csak a világ legviccesebb dolga) és a figyelmességét tanusítván a havas, csúszós úton kielőzött egy óvatosabb sofőrt, és úgy rátaposott a gázra, hogy igyekezte a testében lévő összes tesztoszteront a talpába koncentrálni. Közben meghallgattam egy egyetemi előadást arról, hogy az emberek mennyire lassan vezetnek ilyenkor, megijednek fél centi hótól, de mivel még éppen felocsúdtam abból, hogy életben vagyok, ezért csak bólogattam.
Amíg vártam a taxisra, hógolyókat dobáltam egy kukába, és egy nő várt még mellettem a vasútállomás bejárata előtt. Mikor megjelent a fuvara, szerintem életében nem volt még ilyen boldog, hogy itt hagyhat valami bolond asszonyt aki a maga 160 centijével 30 centiről dob kosárra.
Amikor beszálltam a taxiba, mondtam a címet, ő meg mondta, hogy az Martinkertváros, ugye, mondom magamban, ez már jól kezdődik, de azért hazavergődtünk.
Végre hazaértem, lehuppantam, kifújtam magam, mikor rájöttem: a vérvétel csak csütörtökön lesz. Ma hétfő van.
Boldog új évet ismételten! 🙂
A malomban 