Futár

– Basszameg – ez volt az első gondolatom, amikor én és az autó farkasszemet néztünk. Mintha pár pillanatra az út fölött lettem volna, megállt az idő. A következő pillanatban már a földön vagyok. Pár méterre az autótól. Nincsen nagy baj, a kezeimre érkezem. Látom a fehér autón a rózsaszín feliratot. Az autó megy tovább.

Ahogy feltápászkodom az út közepén, a rendszámát üvöltöm. Erre mégis megáll. Megáll a fehér autó a rózsaszín felirattal, mikor az út közepén üvöltöttem a rendszámot, üvöltöttem, ismételtem, itt mersz hagyni, képes vagy itt hagyni, nem érzem a fájdalmat, csak a dühöt. A forgalom egy pillanatra megbénult. Éreztem magamon a tekinteket. S mikor felálltam: mint a hangyák, úgy oszoltak szét.

Kiszállt. Ránézésre még az anyjánál lakhat, pedig van vagy negyvenöt éves. Nógatja az orrát, ez egy zebra, nem látod, üvöltöm, ismételgeti, hogy ne haragudjak, ne haragudjak. Látta, hogy ott állok, de hátranézett, és mikor vissza, én már a zebrán voltam. Ez egy zebra, ember, azért mentem át rajta, mondom neki, egyre nyugodtabban, ott állunk a zebránál. Az ujjam bedagadva, ez egy kis esés, a legrosszabb az volt, ahogyan az autó rám nézett. A nagy, sárga szemeivel, az a fehér vadállat, centikre tőlem. A legrosszabbon már túl vagyok. Szerencséd van, hogy velem akadtál össze. Nem fogok semmit csinálni. De nagyon megijedtem – mondom, erre nem habozott, azonnal válaszolt, hát még ő hogy megijedt. Képen röhögtem. Mekkora önző alak.

Mit kellett volna tennem? Az autó szemein gondolkoztam. Nem a rendőrségen. Nem a papírokon. Nem a bíróságon. El akarok innen tűnni, csak ez járt a fejemben. Megkérdezte, elvigyen-e. Inkább ne, felelem. Azon jár az eszem, milyen gyors egy lassú autó.

Mint egy megdorgált kisiskolás, nógatja az orrát. Felbosszant. Felbosszant ez az újabb férfi, aki egy gyerek. Semmi lovagiasság. Semmi udvariasság. A saját bőrét akarja menteni. Megmondom, nem teszek semmit, de vigyázzon már. Mégis tenni kellene valamit, ha egy ilyen szerencsétlen vezet össze-vissza. Nem bírok tovább ott lenni. El kell tűnnöm onnét. Elbúcsúztam. Átmentem azon a zebrán.

Nem az esés fájt, hanem a szúrás, amit utána a gyomromban éreztem. A szívem, ahogy remegett a mellkasomban. Nem az esés fájt, hanem ahogy hazaértem. Kinyitottam az ajtót. Apám, elütöttek, mondom szórakozottan, félig ijed csak meg, látom az arcán, hogy látja, nincs rajtam egy karcolás sem. Miért nem az esés fáj, miért csinálja ezt velem a testem, nem féltem, a testem mégis fél, mondtam, érthetetlenül, kavargott a fejem, az ujjaim remegtek, mint a nyárfalevél.

Aztán leültem. És sírtam. És sírtam. És sírtam. Nem a fájdalomtól, hanem mert ez az apró koccanás kilökött belőlem mindent, mindent, amit hónapok óta beletuszkoltak, a félelem bombaként robbant bennem, már mióta ketyeg, mióta itt van, de ki tudja, az is lehet, csak ezt nem bírta már tovább.

Nem sírtam eléggé. Itt van az apám. De sírni akarok. Üvölteni. Annyira szeretnék bőgni. Tombolni. Nem akarok énekelni. Nem fogok énekelni. Üvölteni akarok. Bőgni akarok. Támadni akarok. Én már nem félek. Én nem félek, csak megijedek. Én nem félek már. Hiába akarjátok, én nem félek már. Megtanulok ütni. Megtanulok támadni. Megtanulok védekezni.