Részlet

Kicsípte a szél az orcám, a szemeim. Tekertem, a szívem a torkomban dobogott. A seszínű mezők a seszínű éggel elsuhantak mellettem. Köd volt, de a földutat még láttam magam előtt, azt a földutat, amelyen haladnom kellett. Hiába a gyapjúkabát, a sál a fejem körül, a setétbarna haj, jéghideg ujjaim úgy tapadtak a biciklikormányra, mint ahogyan a nyírfa ágai keresik a fogást az égen.

Nem sírtam, hanem hideg volt. A kosárban biztosan jéggé fagyott a vekni, gondoltam, de nem tudtam gyorsabban menni, különben a szívem kiugrott volna a helyéről. Néha láttam a varjakat elmenekülni az út széléről, meg rétihéjákat a távolban, ültek a szántások melletti cölöpökön, azon szántások mellett, amik pár hónapja aranysárgán tündököltek. Most minden halott. A földútra benéző ágak meztelenek, olykor le kellett hajolnom, mégis egy-egy ág megkarcolta a homlokom, piros csíkot húzott maga után.

Kinézett a ködből az első ház, aztán a második, mindegyik körül fakerítés, vagy drót, nem volt semmilyen egység, azt pakolták a ház köré, ami volt. A kertekben mindenféle lom, sufni, színes kacatok, gereblye, vödrök. Göröngyös volt itt a földút, senki sem foglalkozott vele. Fekete kutyák ugatva rohantak a kerítéshez, ahogy a pedált megnyomva préseltem át magam a rögös ösvényen, majdnem ráfagyott a nyál a pofájuk szélére, a szőr csomókban hiányzott bőrükről, nekik is forró piros színben ázott a szemük. Féltem a kutyáktól, de csak ezektől a fenevadaktól.
A lomha, öreg kutyákat szerettem, egy olyan kutyát, ami két mellső lábát keresztbe rakva odafekszik mellém, miközben én haldoklom.

A földút végetért. Aszfalton gurult a két kerék, jobbra-balra házak, takarosak, fehérre mázolt vakolat, de még mindig minden olyan rettentően szürke, kéményeikből füst csapott föl a színtelen égbe. Felhallatszódott itt-ott az ugatás, de mentem tovább, már nem is hallottam őket.

Arra gondoltam, majd eljátszom, hogy keringtem a faluban, fogalmam sem volt, melyik az a ház, eltévesztettem az utcát, s tekeregtem egy kicsit, míg megtaláltam. Pontosan tudtam, hogy hol van.

Végül nem játszottam el, egyenesen a házhoz mentem, s egyre jobban fáztam, kiment minden vér a kezemből. A tenyerem kék volt, nem éreztem már a kormányt, s akkor megláttam, ott volt a ház, gomolygott a füst kifelé a kéményből. Nekidöntöttem a kerítésnek, itt úgyse lopják el, ha igen, akkor visszamegyek a busszal, bánom is én.

Vártam, mielőtt megnyomtam volna a csengőt. Talán egy percet. Talán kettőt. Ott álltam, megigazítottam a kendőt az ősz hajamon, észre fogja venni a kékhidegre fagyott kezeimet. Hónam alatt a becsomagolt kenyér, még kissé meleg volt, épp annyira, hogy fűtse kihűlt tenyeremet.