Szürke ég. Madárcsicsergés. Fáznak a lábfejeim, felveszek egy pamutzoknit. Még a növények is magányosan néznek rám. Ma megtudtam valamit, amit mindig is tudtam.
Jól esne egy kávé, egy olyan kávé, ami elszenderít. Jól esne egy tál krumpli, jól esne egy meleg érintés, jól esne a gitárszó, jól esne a csönd, jól esne a társaság, jól esne egy könyv, jól esne egy film.
Már napok óta el kellett volna indulnom. Nem akaródzik ebben a szürke, komor, hánykolódó időben. Én is hánykolódom. Csak a takaróra, a párnára, a süppedésre tudok gondolni.
Nincs mese, legkésőbb holnap reggel útra kell kelnem. De legyen a reggel, mert most minden olyan szürke és komor. Van bennem tenniakarás, valamennyi. Erő is van. Az energia hibádzik. Hogyan lehet, hogy az erő és az energia nem egy és ugyanaz?
Erő, hogy felemelem az asztallapot. Erő, hogy felszállok a vonatra. Erő, hogy felcipelem a harmadikra a porszívót.
Energia, hogy fel akarok szállni a vonatra. Energia, hogy el akarok menni az állomásra. Energia, hogy ki akarok lépni a házból.
Deprimere. Lenyomni. Lenyomott ez a hatalmas, szürke felhőtömeg, ami úgy terül szét az égen, mint a polip, amely kitárja mind a nyolc karját.
A malomban 