Kopog az eső az ablakomon. Azt mondja, ideje kifelé figyelni. Felmordulok. Mégis hogyan figyeljek kifelé, ha lüktet a fejem?
Az eső vállat von, kitartóan kopog az ablakomon. Legyen, kikönyökölök a párkányra. Szemben, a bérház egyik erkélyén lóg a jól ismert szlogen, a tüntetésről hozhatták a táblát. Ezért kellett kinéznem, kérdezem bosszúsan, az eső nem felel, csak lefolyik a karomon.
Jobban megnézem az erkélyt, nem lehetnek otthon, mert a kiteregetett ruhákat senki sem hozza be. Lefelé nézek, már virágzik a cseresznye nélküli cseresznyefa, díszcseresznye, így mondják, kiröhögöm. Persze, azért áldom azt, aki ideültette őket, mert ebben a szürke, kellemetlen időben nyújt valami üde foltot.
Számonkérem az esőt, a szürke eget, még csak március van, nincs itt az ideje, hogy szeszélyes és kellemetlen legyen. Vállat von, tovább vonul, de azért maga mögött hagyja ezt a bőrhasító szelet, és betakarja az eget, hogy véletlen se lássam a Napot. Becsukom az ablakot, az kéne még, hogy az idei avokádótermés megfagyjon, itt, Kelet-Magyarország szívében.
A malomban 