A malomban

Egy vagyok azok közül, akik minden nap valamilyen fájdalommal ébrednek, valamilyen fájdalommal alszanak el.

Gyakran sírok, hogy nem bírom ezt tovább. Gyakran keseredek el, hogy ez nem egy teljes élet, és így nem lehet élni. Volt már, hogy erővel hasba vágtam magam, sírva, mert elegem volt az állandó fájdalomtól, amit ott érzek. Nem múlt el. Sőt, jobban begörcsöltem.

Ütöttem már háton magam. Hason. Nyakon. A krónikus fájdalom nem egy kifogás. A megvető nézések, melyeket anno a munkahelyeimen, gyakorlati helyeken kaptam, nem voltak megérdemeltek. A gyerekek mindig megértőbbek voltak velem, mint a felnőttek. Valahogy a gyerekek intuitíven jobban értik a szelíd megértést és a türelmet, mint a felnőttek. A gyerekek jobban megértik: most kicsit leülök. Most kicsit kifújom magam. Egyedül a felnőttek morognak ettől. Kimondva, kimondatlanul éreztetik, hogy ez felelőtlenség.

Itt a felnőtt világban elvárásokkal próbáljuk bizonygatni a helyünket a kasztrendszerben. Aki minél többet vár el, annál magasabban van a piramison. Az alapján foglalhatod el a helyed, hogy mennyire felelsz meg az elvárásoknak. Mennyire tudsz jól játszani a “ha” helyzetekben, minden egy “ha” helyzet. Ha ezt megteszed, kedvelni, vagy tisztelni fogunk. Ha így végzed a munkád, ez lesz az eredménye. Ha így öltözködsz, vonzó leszel, ha úgy, akkor pedig illendő.

Felelőtlenség lenne, ha rossz példát mutatnék. Felelőtlenség lenne, ha részegen mennék be tanítani. Felelőtlenség lenne, ha nem szólnék rá egy diákra, aki bánt valakit. De őszintének lenni, felvállalni a nehézségeket: erre nem vagyok hajlandó felelőtlenségként tekinteni. Nem akarom ezt a színházat táplálni. Amiben mindenki fölveszi a “jól vagyok” maszkot. Hát elárulom: vannak kurva szar napok. És vannak kurva nehéz sorsok. Persze, ezt nem kell a másik lelkére kötnünk, nem erről beszélek. Csak arról, hogy minek hazudozunk?

Sosem értettem ezt teljesen. Mindig kívülálló voltam ebben, mert én őszinte vagyok az érzéseimben. Az ember sebezhetővé válik, ha nem maszkban jár. És ezt végtelenül szomorúnak tartom. Ha levesszük a maszkot és őszinték vagyunk, sebezhetővé válunk. Ezért játsszuk az ostoba szerepeket. Mert az, ha valakinek nehézsége van, sebezhetőségnek minősül.

Mindig akkor érzem közelebb magam az emberekhez, ha megosztanak valamit, valami fájót magukból. Az utolsó dolog, ami eszembe jut, az a sebezhetőség. Inkább megnyugvást érzek: te is ugyanolyan vagy, mint én. Ez a mindennapos színlelés taszít. Nem bízom azokban, akiknek “jól megy”. Vannak esetek, amikor tényleg irigy vagyok, ezt nem fogom szépíteni. De sokszor csak azt érzem, mintha egy színházterembe sétálnék be.

Az őszinteség és a jókedélyűség nem zárja ki egymást! Ezt fontos megjegyezni. Vagy legalábbis nagyon erősen hiszek abban, hogy ez a kettő tud létezni egymás mellett. Sőt, sokszor a kettő a legjobb kombináció. Humorba csomagolni a fájdalmat: egyszerre őszinte és szórakoztató. Talán ez az élet egyik nagyon szép titka.

Sajnálom ezt a lányt, aki a sok megpróbáltatás végén eutanáziát “választott”. Miért van egyáltalán választási lehetőség? Sok itt a baj. Egyrészt, a sok színjátszás, amitől az ember aztán úgy érzi, rosszul csinálja – pedig mindenki csak pózol. Másrészt, hogy egyáltalán felmerül a választás lehetősége. Harmadrészt, inkább szomorú, mintsem baj, hogy nem volt egy ember, aki azt mondja: a legapróbb fény is több, mint a teljes sötétség. Az írásom azért kezdtem, úgy, ahogy. Nem ismeretlen számomra a fájdalom. A halálfélelem. A küzdés kilátástalansága.

De valahogy mindig találok szép dolgokat. Nem tudom, hol van Isten akkor, amikor nincsen senki. Ha nincs senki, aki meg tudta volna győzni ezt a lányt. Pontosabban, meggyőző erő lett volna, hiszen az apja harcolt ezellen. De hol van Isten, ha valaki nem lát? Ha valaki vak? Ha valaki nem tudja meglátni a dolgokat?

Az államnak jóval nagyobb felelőssége van a hit támogatásában, mint gondoljuk. Az államformát is maguknak teremtjük, valami módon. Magunknak teremtjük meg, hogy valahol legális, vagy sem az eutanázia. De bizonyos kérdésekben nem mindig dönthetünk. Vannak helyek a világban, ahol fel sem merül, hogy a nép egyáltalán dönthet valamiről. Az egyetlen egy amit tehetünk, hogy őszinték és kitartóak vagyunk a szeretteinkkel. Az egyetlen, amit tehetünk, az a nevelés egy szerető közegben.

Marha nehéz. Hosszú távon egy ország sorsa nem a regnáló hatalmon, hanem a nevelési stratégián múlik. S ez a kettő hat egymásra. Bármilyen is a hatalom, ha a gyeremekeket úgy nevelik, hogy azok nem kérnének eutanáziát, ez az egyetlen pajzs.

Jobb erre felkészülni. Tisztelettudó, udvarias, szeretettel teli embereket nevelni, akik a regnáló hatalomtól függetlenül arra koncentrálnak, hogy tisztelettudóak, udvariasak, szeretettel teliek legyenek. Ha tömegesen tudnánk így nevelni a gyerekeket, az vonzaná a megfelelő államformát is.

Deviancia, eltérés persze mindenhol van. Külső országok nyomása. Persze, a nevelés sem mindig minden. De talán ez egy lépés. Már önmagában a nevelés is talán rossz szó, rossz képzeteket társít. Nem szónokolni, fenyíteni, vagy dicsérni kell. Hanem egyszerűen jó embernek lenni. Tisztelettudónak, udvariasnak, szeretettel telinek. Példának lenni. A nevelés igazából példamutatás.

Ez utópisztikus. Mert az emberek hajlamosak alkoholizálni, házasságot törni, megcsalni valakit, büszkének lenni, válogatni, lenézni, átnézni, kinézni. A végeredmény klisé: de belülről kezdődik. Nézz kicsit magadba, miért vagy irigy, magányos, túl magas elvárásokkal, túl alacsony elvárásokkal rendelkező, pajzán, ambivalens, depressziós, szorongó, alkoholista, hűtlen, szomorú, kedvtelen, ítélkező. Ez nem kellemes. Sokan azt mondják, felesleges is, vagy, hogy ő nekik nincs semmi, amit meg kéne vizsgálniuk. És amúgy is, ezekkel foglalkozni, csak sok rossz érzés, ami felesleges.

Szerintem ezek az emberek félreértik, hogy nem arról van szó, hogy mindenáron keresd és bizonyítsd, miért vagy szar ember. Hanem egyszerűen gondold át, mitől lehetnél (vagy miért nem vagy) jó példa. Mitől lehetnél szeretetteljesebb, tisztelettudób, udvariasabb, egyszerűen: mitől lehetnél jó.

Mert ha te magad jó vagy, jók lesznek a gyermekeid is. És ha te magad jó vagy, a gyermekeid jók, akkor jó lesz a társadalom is. Talán én ezért érzem magam jól ebben az országban. Mert alapvetően az a tapasztalatom, hogy az emberek jók. És ez egy csoda. Ezt nem szabad elengedni.