Liza a tésztát dagasztotta, úgy, ahogy az anyja mutatta neki régen. Néha recsegett a rádió, elcsípett egy-egy hírt, de hamar eltűntek fejéből a gondolatok az országot illetően.
Szerelemre, barátságra, és a saját nyavalyájára gondolt. Voltak olyan súlyos napok, hol volt neki ideje az országra gondolni? Kémek mindenütt, ezt eddig is tudtuk, nem számít, a frontvonaltól jobbra, vagy balra, a cél ugyanaz, az eszköz más.
Hosszú, vékony ujjai voltak, nem dagasztáshoz illendő, nem olyan volt, mint egy háziasszony vaskos, erős keze. Megkapta már ezért is az ívet, leginkább csak utalások formájában, ettől még erősebben dagasztotta a tésztát. Lássák csak, hogy a festő kezek is tudnak sütni!
Persze, a szívén viselte az ország sorsát, most is a katonáknak sütötte a kenyeret, a szanitéc elrendelte, hogy a friss, meleg étel a fronton elengedhetetlen.
Kémekről Liza eleinte csak könyvekben olvasott, mindig vonzóak, jólfésültek. Mikor az utcából hurcoltak el valakit, akiről kiderült, hogy kém, sosem volt megnyerő külseje. Szürke sündisznó volt mind.
Ide jutott orosz és német kémekből is, gondolta Liza, olyan ez az ország, mint a szendvics közepe. Nem bízott ő senkiben, csak a kenyérben, amit a katonáknak sütött. Egyebet úgysem tehetett.
A malomban 