A malomban

A borostyánlevelek erei indigókéken világítottak. Átszőtték az erdőt, s utat mutattak a sötétségben. A fák kérgének hasadékaiból violaszín fény áramlott. Odafönn izzott a Hold. Sápadt fénye beáramlott az ágak közé.

– Erre! – szólt a leány. Hosszú haja lágyan libbent utána. Befordult egy fa mögé. A fiú követte.

– Állj! – suttogta.

Megálltak. Egy bokor előtt találták magukat. A leány rátette kezét az egyik ágra, zizegett, ahogy lehajtotta. Mint a macskának, úgy villantak fel szemei az ágak közül.

Ahogy kikémlelt a bokor mögül, tisztásra lett figyelmes. A tó sima volt, a Hold tükörképét ringatták a hullámok. Mögötte domboldal magasodott.

A tópart mellől egészen a domb tetejéig faházak sorakoztak. Egy-egy ház kéményéből füst szállt föl, s eltűnt a Göncöl-szekér alatt. Másutt tűz fénye lobbant a kertben. A város felől zúgás hallatszódott, az éjszaka életének zúgása. Valahol a domb tetején fogadó lehetett. Olykor csörömpölés hallatszódott.

A tó kékje világított. Látott egy szarvast, ahogy kilép a tisztásra, és iszik a vízből. Megrázta fülét, majd visszaugrott a sűrűbe. Egy vénember némán feküdt csónakjában, miközben a víz vitte őt. Tán el is aludt – a kalapja olyan mélyen borult arcára.

A leány ajkai mosolyra húzódtak. Szeplői megmozdultak orcáján.

– Mi az már? – kérdezte a fiú, miután a leány hosszú másodpercekig csak némán bámult. Ő is kinézett a bokor-ablakon.

Tátva maradt a szája. Hát megérkeztek!

A leányra nézett. Meztelen talpán lábujjhegyen állt, fehér lenvászon ruhája bokáig ért. Törtfehér bőrén hullámzott a Hold fénye. Egyenes, vékony hajszálai ráborultak vállára, nyakára, s egészen derekáig futottak. Arcára nézett. Hegyes orra és álla volt, kissé olyan, mint az óvilágból a görögök, mégis finomabb.

Bagoly huhogott. Hallották, ahogy odaát a mólóknál lehorgonyozott kis hajók nyikorognak.

Néhány lépésnyire tőlük magányos csónak ringatózott a tó és a szárazföld határán. Egyszerre néztek egymásra.

– Kössük el! – mondta a fiú. A leány elhúzta a bokrok ágait, és kilépett. A fiú követte. Közelebb léptek a csónakhoz és megvizsgálták.

– Nem látok semmi hibát rajta. Kissé kopott – mondta a fiú, miközben végigtapogatta. Az evezők mellett lámpást is volt a csónakban, melyben aludt a kanóc.

– Én sem látok. Menjünk! – sürgette a fiút. Közben aggódó pillantásokat vetett a szemközti falura.

Megannyi sárga, világító pontot látott. A téglalapformájú fények házak faláról néztek vissza. Sokan ébren voltak még, s még többen mulattak.

– Miért nem alszanak? – tűnődött hangosan a leány, a fiú pedig felállt a csónak mellől. Ő is a falura tekintett.

– Nincs olyan késő, mint gondolnánk – mélázott el, ahogy a Holdra nézett. Nem járt túl magasan. S nem is volt olyan régen, hogy az utolsó halványsárga csík is eltűnt az égről. Szépen haladtak. Bár az erdőben utat mutatnak az izzó falevelek, sok veszély leselkedett volna rájuk, ha odabenn éjszakáznak.

– Akkor hát – induljunk! – szólt a leány, s kényelmesen elhelyezkedett a lapátokkal a kezében.

A fiú bólintott. Erejét összeszedve nekitámaszkodott a csónaknak. Nagy erővel tolni kezdte. Karjai megdagadtak. Izmai feszültek. Lábával támasztott, majd lépni kezdett, egyre gyorsabban. Vele együtt a csónak megindult, és lassan siklani kezdett a vizen. Beleugrott a csónakba. A leány evezett, míg a fiú visszanyerte erejét, majd átadta neki az evezőket.

A leány neki háttal ült, a csónak orrában. Állát tenyerén támasztotta. Vágyakozóan figyelte a falut. Egyre közeledtek. Olykor némán elsuhant mellettük a vízen az idegen csónakban alvó vénember. Továbbra sem ébredt fel.

– Vajon ő lenne a révész? – tűnödött el a leány.

– Akkor nem végez túl jó munkát – ráncolta szemöldökét a fiú, miközben lassú csapásokkal evezett a túlpart felé.

A leány hosszasan figyelte a némán elhaladó vénembert a csónakkal együtt. Meg volt róla győződve, hogy nem alszik. Vajon miért tetteti? Talán nem is révész, hanem valamiféle őrszem. Ki tudja, lehet, hogy nem is ember. Ezt a falut valóban nem árt mindenféleképpen őrizni.

A tó közepére közeledve kezdte elnyelni őket a sötétség.

– Gyújtsd meg – mondta a fiú, s fejével a lámpás felé biccentett.

A leány kezébe vette. Ujjbegye alól halovány, vörös fény izzott fel, majd a narancsszínű fény szétáramlott az üvegburában. Végül a fény összeroskadt, s csak a kanócból izzott a tűz. A lámpás fénye meleg árnyalatba vonta a csónakot.

A leány a fiú felé tartotta. Arca kirajzolódott a lámpa fényében. Kemény volt, mégis gyöngéd. Rövid, szúrós haja keretet adott arcának. Keskeny szemei fürkészően nézték a leányt. Szája félmosolyra húzódott.

– Eléggé megnéztél? – kérdezte, a leány mosolyogva elfordult. A lámpást a csónak eleje felé tartotta.

Közeledtek a város felé. A partmenti házak körül halszag terjengett. Néhány fogadó nyitva állt, az ajtók előtt kis csoportok beszélgettek, hahotáztak. Egy kevésbé forgalmas öbölbe eveztek, s kikötöttek a mólónál. A csónakot otthagyták, csuklyával a fejükön indultak el a városba.

Halkan lépkedtek, üres sikátorokban haladtak. Néha egy-egy kiáltás vagy nevetés szűrődött ki az emeletes házak szobáiból, ők pedig leszegett fejjel haladtak a kacskaringós, macskaköves kis utcákban. Száradó ruhák cseppjei zuhantak köpenyeikre.

Az egyik ajtó előtt macska ült. Figyelte őket, majd elillant.

– Biztosan ez a jó irány? – kérdezte a lány.

– Igen. Emlékszem rá. Még itt jobbra kell menni, aztán…

– Takarodjatok innen! Mocskos csavargók! – kiáltott ki valaki egy erkélyről. Csörömpölés, a fiú és a lány futni kezdett, ahogy egy fazéktető dörrent mellettük. Valahol kutya ugatott, az egész utcában visszhangzott. Elszaladtak, majd kifújták magukat az egyik szűk utca sarkán.

Ahogy felnéztek, tekintetük találkozott egy férfiéval. Lábánál az a macska ült, ami az imént bámulta őket.

– Ide, ide! – mondta. A fiú megfogta a lány csuklóját, s besurrantak az idegen után a házba.

– Nem szabad sokáig odakint maradni – mondta, ahogy betette mögöttük az ajtót. Levette csuklyáját.

– Dani! – kiáltott fel örömében a fiú, és széles mosollyal köszöntötte. A lány mosollyal biccentett, s körbenézett.

Takaros, kicsi otthon volt, paprikák lógtak a falról, s növények burjánoztak a székek között. Szeletelt kenyér várta őket az asztalon, és hús, egy kis tejjel.

– Isten hozott benneteket! Üljetek le, egyetek. Vannak bolondok a faluban, de ide nem jönnek be. Zokni figyel – mondta, s megsimogatta fehérpamacsú macskájának fejét.

– Te lennél a Kalashtar? – kérdezte a lányt.

– Igen. Eli vagyok – mutatkozott be, s kezet nyújtott. Dani viszonozta.

– Ritka, hogy erre jön egy lélekfutár. De most előbb egyetek, erről ráérünk beszélgetni!

Vacsorához ültek, enni kezdtek. Közben Dani vizet forralt, s kiválasztott egy teafűkeveréket.

– Milyen jó illata van! Mi van benne? – kérdezte a fiú.

– Kamilla és violamag, azt hiszem – mondta Eli.

– Igen, s még egy kis macsakgyökér, hogy biztosan pihentető álmotok legyen – biccentett Dani, s eléjük tolta a pöttyös bögréket, melyben már lobogott a víz.